Ma és holnap a halottainkra emlékezünk

A gyökereit tekintve annyi összefüggés azért fellelhető, hogy a halottak november eleji kultuszát már az új évet november 1-jén köszöntő kelták is művelték, és a Szent Péter trónján Kr. u. 590 és 604 között ülő I. Gergely pápa arra ösztökélte a Brit-szigetekre téríteni készülő papjait, hogy próbálják majd adaptálni az ottani vallási szokásokat, és a templomaikat se romboltassák le, hanem inkább alakítsák át Krisztushoz méltóvá.

korábban írtuk

Halottak napja: hiedelmek, szólások, mondások – ha kialszik az élet tüze

Noha értjük, ritkán vesszük a szánkra azokat a kegyeleti szófordulatokat, rokon értelmű kifejezéseket, amelyeket eleink az életvesztésre használtak. Álszemérem vagy az elmúlást övező tabusítás eredménye, hogy ha valaki elköltözik a másvilágra annyit mondunk: meghalt, elhunyt.

A kelta hatás erősödésével aztán így került be – meglehetően átalakítva – az egyházi ünnepek sorába. A magyar reformátusok csak a 19. századtól kezdve kezdték magukévá tenni az elhunytakra való emlékezés szokását, ami igen nagy előrelépés ahhoz képest, hogy Kálvin János még a sírok megjelölését is helytelenítette.

Ha ma süt nap, sok hóra számíthatunk

Mával belépünk az ősz utolsó havába, amely a régi kalendáriumokban Szent András nevét viseli. A meteorológiai előrejelzések ugyan esős napokat ígérnek, van esély arra, hogy Szent Márton nyara, ahogy például Sóváradon és Korondon nevezik a november közepi, vagy a vénasszonyok nyara, Erzsébetek napsütése, ahogy Parajdon hívják a Márton napja és Erzsébet napja közötti napsütéses hetet, örömet okozzon a szegény embereknek. Elsősorban ugyanis ők hálálkodnak, ha még nem kell begyújtani a kályhába.

És novemberben bármilyen idő lehet: 1610-ben például másodszor érett abban az évben cseresznye, 1963-ban pedig a hegyekben kinyíltak az ibolyák; 1610-ben viszont „nagy hó esett, és utána elviselhetetlen hideg volt, amilyen csak januárban és februárban szokott lenni”, míg 1636-ban „ebben a hónapban általában Erdélyben és Magyarországon nagy árvizek és vízáradások voltak, a vizek mellett fekvő épületekben, valamint az állatokban nagy károkat tettek.”

Bölcs eleink ezért már mindenszentek napján igyekeztek kideríteni a várható időjárást. A dálnokiak úgy tartották, az ekkor levágott cseresznyeág megmutatja a téli csapadék mennyiségét: ha nedves, sok hóra lehet számítani. Portik Irén néprajzkutatói nagyszülei ennek a rigmusos változatát is ismerték:

Mindenszentek napján

Vágj egy cserfaágat,

Ha száraz bele van,

Kemény telet várhatsz,

Ha nedves a bele,

A tél is nedves lesz.

Derűs Mindszent napja

Erős havat jelez,

De ha borús e nap,

Vagy bő eső esik,

Gyenge telet jósol,

Gyenge termés lesz itt.

Ugyancsak a régiek hite szerint

A káposztasavanyítást sehol Székelyföldön nem volt ajánlatos ezen a héten elkezdeni, csak előtte vagy utána, mert a közhiedelem szerint másként meglágyul a hordóban. Vadasdon ezt még azzal egészítik ki, hogy ilyenkor búzát sem vetnek, mert üszkös lesz, és gyereket nem csinálnak, mert az meghal.

Ezer reszkető gyertyavilág fénye

Mivel az archaikus felfogás szerint a nap alkonyattól másik alkonyatig tart, mindenszentek napjának estéje gyakorlatilag a halottak estéjévé vált, akiknek emlékezetére egy, esetleg két óra hosszáig szóltak a harangok.

A Gyimesekben is már „november 1-én délután megkezdődik a világítás a temetőben. Ez alkalomra, bárhol lakjanak az elszármazottak, hazajönnek krizantémokkal, gyertyát gyújtanak hozzátartozóik sírjánál, és addig időznek, imádkoznak ott, amíg leég a gyertya. Gyönyörű látvány ilyenkor, úgy szürkületben a dombon lévő temető: ezer reszkető gyertyavilág fénye látszik el kilométerekre. Vannak, akik ilyen alkalommal is kínálkodnak, főleg másnap szokás volt a szomszéd gyermekeknek és a szegényeknek halottas cipót adni” – olvashatjuk Tankó Gyulánál.

A temetőbe kimenni már nem tudó idősebbek az otthonuk két ablakában gyújtanak meg két szál gyertyát, és imádkoznak az elköltözöttek lelkéért.

Alamizsna a szegényeknek

A bukovinai Andrásfalván is már mindenszentek délutánján ünnepélyes körmenet indult a temetőbe a pap vezetésével. A temető mind a négy sarkában közösen imádkoztak, könyörögtek az ősökért, a falu halottjaiért. Mindvégig együtt maradtak, az egyes sírokat külön nem látogatták meg, a kezükben gyertyát tartva térték vissza a templomba. „Szokás volt gyertyákat is osztogatni egymás között, hogy este és a halottak hetének estéin otthon kölcsönösen imádkozzanak mellette egymás halottjaiért. Halottak napján a templomba cipót vittek, és a szegények között osztották szét” – írja Bálint Sándor.

Csíkdelnén, Gyergyócsomafalván, Futásfalván is egész kemencére való cipót sütöttek, amelyet Isten lepényének, vagy halottak lepényének neveztek, és még melegen kiosztották a templom előtt álldogáló szegényeknek, hogy azok ennek fejében a család elhalt tagjaiért imádkoznak.

Egyes moldvai csángómagyar falvakban megemlékező torokat tartanak még ma is halottak napján, a reggeli vagy az esti mise után, amelyre a templom előtt hívják meg a vendégeket. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak (a magyarfalusik szerint a templomban miséznek), ezért számukra is megterítenek, vagy az üdvösségükre szánt alamizsnát a temetőbe viszik, és a szegények között szétosztják. „Amikor nem adnak pománába, akkor jönnek haza éjjel, s lopnak a halottak” – mondta Iancu Laurának az egyik adatközlője. „Meg kell mond a nevét a hótnak, mert sokan vannak, s ha nem mondod meg, akkor nem menen bé neki (ti. nem neki számoltatják fel)” – tette hozzá a másik. Magyarán: ha adományozás közben nem nevezik nevén a halottat, a jócselekedet kárba vész…

Liberázás Székelyvarságon

Mivel a területileg nagy kiterjedésű Székelyvarságon két temetőt használtak, „mindenszentek napján a templomban mondta el a pap a halottakra emlékező nagymisét, és utána a központi temető sírjainál végzett liberákat. Másnap, halottak napján a sólyomkői temetőben misézett szabadtéren, és a sólyomkői temető sírjait szentelte meg” – idézi fel Bárth János.

Egy ilyen libera nagyjából három percet vesz igénybe, tehát a papnak igencsak igyekeznie kell, ha minden „megrendelést” teljesíteni szeretne. 1999-ben 110 liberát mondott el a plébános a sólyomkői temetőben, 2005-ben pedig 144-et a központi temetőben.

a sötét szobában az ablak felé fordulva ülő vagy térdepelő családtagok.

Töklámpás a szomszéd ablakában

Vadasdon az őszi fagyoktól védett, takargatott krizantémokat november 1-jén délután vagy este viszik ki a temetőbe, ahol gyertyákat gyújtanak. Igaz, ez utóbbi szokás itt is csak a múlt század 20-as éveitől vált divattá, „amikor egy Cinó Farkas Domokosné Lujza nevű jövevény cigányasszony a zsellérháza ablakában gyújtott gyertyát elhunyt hozzátartozója emlékére” – tudjuk meg Székely Ferenctől.

Sóvidéken a november 1-jét megelőző hetet nevezték halottak hetének – közli Barabási László. A temetőbeli világítás itt is csak a katolikusoknál volt szokás a múlt század elején, a reformátusok később vették át, a vegyes lakosú falvakban az első világháború után kezdték el, Siklódon a halottak napját is csak az 50-es évektől kezdték el tartani.

Ozsdolán is a mindenszentek, illetve halottak napja a legfontosabb közösségi emlékünnep március 15-e mellett, mindkét délután közös szentmisét tartanak az elhunytakért. „A családok közösen kisétálnak a temetőbe, megtisztogatják és felvirágozzák a sírokat. A gyertyák apró, lobogó fénye különleges éjszakai hangulatot kölcsönöz a meredek hegyoldalnak. Otthon is mindenki saját halottaira emlékezik. Van, aki előveszi a régi fényképeket, gyertyát gyújt, és imádkozik szeretteiért” – fogalmaz Gyöngyössy Orsolya.

Nos, ami gyertyát és a régi fényképeket illeti, ezt bármelyikünk bevállalhatja az előttünk álló két nap egyikén, ha nem áll módjában vagy nincs hozzá kedve kisétálni a temetőbe. Ennyit mindenképp megérdemelnek a földi létből eltávozott családtagjaink.