– Kezdjük a legfontosabbal: hogyan jutottatok el Székelyföldről a dél-amerikai kisvárosba, a huszonhatezer lélekszámú francia-guyanai Kourouba?

– Férjem, Péter István Olivér a francia idegenlégiónál dolgozik 2007 óta, én 2015-ben költöztem ki Franciaországba. Egy ideje foglalkoztatott minket a gondolat, hogy ha van lehetőség, akkor családostól költözzünk ki Franciaország valamelyik tengerentúli területére, jogi besorolás alapján tengerentúli megyéjébe. Tudtuk, hogy nem fognak Új-Kaledóniába helyezni, ezért a két esélyes helyszín a Madagaszkár melletti Mayotte vagy a dél-amerikai Francia-Guyana volt, ugyanis ott működnek kihelyezett idegenlégió-egységek. Ez utóbbi jött össze hamarabb; úgy gondoltuk, hogy mivel a gyerekünk is abban a korban van (jelenleg 4 éves), hogy most már megmarad az emlék, de még nem is olyan idős, hogy az iskola kárára váljon a költözés, ezért belevágtunk.

– Francia Guyana nyilván attól is érdekes hely, hogy az Atlanti-óceán nyugati partján fekszik, mégis az Európai Unió szerves része. Miben nyilvánul meg az, hogy Franciaország egyik tengerentúli megyéjéről van szó?

Sokan valóban nem is tudják, hogy bár Dél-Amerikában van; Francia Guyana Franciaország egy megyéje, tehát ebből adódóan az EU része. Azt tudni kell, hogy szűk évszázaddal ezelőtt, emberek sorsát pecsételte meg az érkezés, többségük számára nem volt visszatérés Európába, 1858 és 1938 között ugyanis büntetőtelepéiről volt híres a tengerentúli megye.

Na, de erről épp eleget lehet olvasgatni, én csak egy kis kedvet adtam. Manapság egyébként úgy kell elképzelni, hogy Párizsban a román útlevéllel igazoltuk magunkat, repültünk kilenc órát, és miután megérkeztünk, ugyanaz maradt a telefonszolgáltatónk, az egészségügyi biztosításunk, illetve egyéb biztosításunk, a bankunk, az adófizetési módunk stb. Franciául beszél mindenki, attól függetlenül, hogy a 280 ezres Francia-Guyanában hihetetlenül változatos a lakosság összetétele. Túlnyomó többségben vannak az afrikai származásúak, a hajdani rabszolgák leszármazottai, kreolok, mulattok, karibiaiak, kínaiak, indiánok, nem kínai ázsiaiak (pl. Cacao faluban csak hmong-ok vannak) és a francia fehérek – mindenki a saját nyelve mellett beszéli a franciát.

– Hogyan készültetek a nagy útra, kaptatok védőoltásokat?

– Hűha, az nem volt egyszerű. Tavaly márciusban tudtuk meg biztosra, hogy jövünk, ekkor kaptunk kézbe a papírokat. Persze, akkora elharapózott a koronavírus-járvány, így leállt minden. Az oltóközpontok sem dolgoztak. A katonaság azonban nyilván nem állhatott le, így a férjemnek júliusra mindenképp kint kellett lennie. Együtt nem mehetünk – ez a szabály –, egyszer neki kell kiutaznia, hogy amire mi, tehát a család, érkezik, át tudja venni a lakást, és azokat az ingóságainkat (például az autónkat), ami időközben hajóval érkezik. Május közepéig semmi nem történt. Kötelező oltásra még nem tudtunk programállást kapni (kötelező a sárgaláz elleni és a BCG-védőoltás, a kettő között pedig el kell telnie 4 hétnek). Ha nincs meg a sárga oltási könyvecskénk, nem engednek fel a repülőre. Közben májusban volt egy térdműtétem Montpellierben (Franciaországban), aztán csavarokkal a térdemben, két mankóval dobozoltunk. Június 1-re kiürült a lakásunk. Sikerül a sárgaláz elleni oltást megkapni, a BCG-védőoltással azonban gondok voltak. Franciaországban ugyanis nem kötelező, és csak nagy kiszerelésben van, ami azt jelenti, hogy legalább 20 gyerek kell kérje. Férjem tavaly júliusban indult el Dél-Amerikába, én, a fiammal és közel 40 kiló csomaggal (már mankók nélkül, de még sántán) augusztusban.

– Mivel találkoztatok az első napokban? Milyen volt a beilleszkedés?

– Lakhelyünk, Kourou városának határában található a Guyana űrközpont, évente van legalább nyolc kilövés, így a világ minden tájáról érkeznek technikusok, attól függően, hogy milyen nemzet kommunikációs műholdját lövik éppen ki. Tehát egyáltalán nem fura a helyieknek az ittlétünk. És ahogyan mi itt vagyunk, mint katonacsaládok, ugyanígy jönnek 2-3-5 évre az orvosok, ápolok, gyógyszerészek, rendőrök, tűzoltók, tanárok, óvónők stb. Tehát ilyen értelemben

Dél-Amerika szintjén itt a legnagyobb az állami segély, nagyon sok pénzt befektet az ország ebbe a tengerentúli megyébe. A helyiek életkörülménye is nagyban függ az anyaországtól, illetve annak élelmiszer- és energiaimportjától. Az iskoláztatási rendszer ugyanaz, mint az anyaországban: 3 évtől kötelező az óvoda, tehát ha az adott évben betölti a gyerek a 3. életévét, már óvodaköteles. Nem történhet meg, hogy év végi születésű, ezért halasztunk.

Fiam 4 évet töltött, már tanulják a nyomtatott nagy- és kisbetűket, jövőre kezdik a folyóírást. Középcsoportban már nem altatják, egy nap kétszer fél óra a szünetük, ebben benne van a tízórai elfogyasztása is. Gyakran hozzá sem nyúl a fiunk a tízórais dobozhoz, mert nem marad idő játékra a kis barátokkal. Ja, persze ha épp nem esik odakint, mert azt is

– Székelyföldiként hogyan telnek a mindennapjaitok?

– Fiamnak óvoda reggel 8-tól 11.30-ig, majd 13.20-tol 16-ig; ebédre hazahozom, mert közétkeztetés csak azoknak jár, akik esetében mindkét szülő dolgozik. Tehát nekem a délelőtt sokszor elrepül a háztartással.

Ugyanakkor stock fotók (illusztrációknak szánt fényképek) készítésével is foglalkozom. Este 7-kor már sötét van, utána nem ajánlott a városban mászkálni nőknek és gyerekeknek. A hétvégéken, szabadnapokon, vakációk alatt elindulunk felfedezni a környéket. Többen is vagyunk Székelyföldről, igyekszünk tartani a kapcsolatot, közös programokat szervezni. Kourou partja nem tiszta, a rengeteg esővel a sok sár mind lezúdul az erdőkből, így iszapos. Még kevés látványosságot sikerült megnézni a koronavírus miatt.

Aki szeret halászni, annak óriási fogásai lehetnek, itt nem egy kis ponty akad horogra, hanem ráják vagy óriásharcsák.

Ha az ember meg akarja látni a szépet, akkor meglátja, és igyekszünk, hogy ezek maradjanak is meg. Sokszor nem egyszerű, mert nem 1-2 hét kirándulásról van szó, hanem 3 év a kötelező ittlétünk.

Nekem az első hónapban lárva ült a kezembe, szerencse, hogy egy kevésbé veszélyesebb fajta. Ám sokan kaptak el a dengue-lázat, amit a szúnyog terjeszt, és van vagy 5 fajta belőle, különböző tünetekkel. Sokan úgy képzelik, hogy a nagyvadak a veszélyesek, de közben ez a sok kisebb-nagyobb rovar jelenti az igazi veszélyt (például a szkolopendra, ami egy százlábú, amelynek harapása halálos is lehet). A lakásban nagy becsben tartjuk a gekkokat, szeretjük őket, mert annyival is kevesebb a hangya és a szúnyog; a termeszek azonban megették a bejárati ajtónkat.

– Ennek tükrében kérdezem, élhető hely egy székelyföldi család számára?

– Hát, valljuk be, nem egy Hawaii-szigetek. Sokan nem csinálták és nem is csinálnák végig a három évet. Mi azonban szeretjük, alkalmazkodunk, de az a három év elég is lesz (mosolyog). A megszokotthoz képest teljesen más életvitelt folytatsz.

Cayenne-ben, a fővárosban nagyobb a választék, van, ami elérhető áron, és van, ami megfizethetetlen,

A smink lefolyik az arcról, a hajvasalás értelmetlen, sokszor még a hajszárítás is. A ruházatnak minél lengébbnek, kényelmesebbnek kell lennie. A gyerekünk javarészt a szabadban van, játékot még nem vettünk az itteni 8 hónap alatt.

Soha nem gondoltam volna, hogy a fokhagymás mangosalátát fogjuk szeretni, vagy a répás papayát, esetleg banánt sütünk krumpli helyett köretnek. Összességében én szerencsésnek érzem magunkat, hogy volt lehetőségünk eljönni ide, egy élmény, ami megmarad, de azért nagyon hazahúz a szívünk. Minél távolabb vagy az otthontól, annál jobban tudod értékelni mindazt, amid van.