A diplomáciai fogásoknak, a politikai huncutságoknak minden szemfényvesztésével és minden beugratásával akarnak bennünket zavarba hozni. Mindez csak arra való, hogy megszédüljünk és kiejtsük lábunk alól a talajt. Románia fegyveres demonstrációját sem szabad túlbecsülni, mert ezzel csak a belföldi román politikai óhajnak akarnak szíverősítőt adni…

Ugyanakkor főként arra helyezi a hangsúlyt, hogy „nem volt egységes a román nemzetgyűlés”, mivel „a szocialista kiküldöttek a leghatározottabban tiltakoztak az ellen, hogy Erdély a koronás román királysághoz csatlakozzék, és követelték, hogy Romániába is azonnal hozzák be a köztársasági államkormányt, csapják el Ferdinánd királyt és a dinasztiát.” Továbbá a gyulafehérvári városi tanács felhívására hivatkozik:

Ugyanígy a december 4-i szám megállapítása, miszerint „román nemzetgyűlés határozata nem lehet más, csak egy óhajtás”, mintegy kézlegyintésként értelmezhető.

Százöt év telt el azóta…

Ugyanebben a lapszámban érintőlegesen foglalkoznak ugyan a gyulafehérvári határozatokkal, de inkább „a jelenlegi állapot” stabil voltát szajkózzák, „a közigazgatást illetőleg is, csupán az alispánok mellé osztanak be egy román megbízottat”, és olyan álhíreket terjesztenek, mint például hogy „megegyezés jött létre a kormány és a románság vezetői között” arról, hogy a béketárgyalásokig semmi sem változik. A város másik lapja, az Ellenőr viszont mintha jövőbe látott volna:

Nincs új a nap alatt!

Következő, december 4-i számában sem foglalkozik a gyulafehérvári eseményekkel, hanem csak a két nappal korábbi, november 28-i marosvásárhelyi székely nagygyűléssel. Érezhető büszkeséggel hivatkozik dr. Szádeczky Lajos professzor „a magyarságnak Erdélyhez való jogait megdönthetetlen tudományos adatokkal igazoló” előadására, amely „mély hatást tett, és a gyűlés elhatározta, hogy azt az összes európai nyelveken kinyomatja, és a békekongresszus elé terjeszti.”

Szegény eleink, mintha nem hallottak volna arról, hogy a történelmet mindig a győztesek írják!

Elódázott köztársaság

Megmosolyogtató naivitásról árulkodik a hírszerkesztő azon megállapítása is, hogy

Arról viszont nem beszél, hogy a november 28-i gyűlést miként tudták eltotojázni, és miért nem sikerült megelőzni a gyulafehérvári kiáltványt a Székely Köztársaságnak a wilsoni tizennégy pont szellemében történő kikiáltásával. Mert ez utóbbira komoly esély mutatkozott november végén, ám az összefogás hiánya, a „reakciós” erők háttérbe szorításának vágya, az ország integritásához való merev ragaszkodás, illetve az őszirózsás forradalom győzelmétől megittasodott baloldaliak ennek keresztbe tettek, hallgatva a Budapestről érkező intelmekre. Nem valószínű, hogy ez valamit is nyomott volna a latba a párizsi béketárgyalásokon, de biztosra már nem tudjuk meg soha.

Jogi szempontból teljes mértékben igaza van a cikkírónak, de hát kit érdekelt akkor már a jog!

A megszálló hadsereg nem ellenség?!

Ugyancsak a címoldalon olvashatunk tudósítást Marosvásárhely megszállásáról, de ebben is azt nyomatékosítja a lap, hogy a román csapatok „a fegyverszüneti szerződés értelmében, az antant megbízásából, nem mint ellenség jöttek. A város népe nyugodt, higgadt komolysággal néz az események elé…” És ismét kicseng a lekezelő iróniával fűszerezett reménykeltés vágya: „a román hadsereg szánalmas állapotban van. Egy zászlóalj 200 emberből áll, és egy zászlóalj volt összesen, amely bevonult Vásárhelyre… Szegényes, lerongyolt felszerelésükben valósággal megbámulták a nemzetőrök egy csapatát, amely új felszerelésben, nagyszerű mondatban a legnagyobb rendben dalolva vonult végig a város főutcáján.”

Majd csak a magyarok és románok kulturális erőviszonyait mérlegelő december 11-i számban érződik némi megrendülés, vakhittel párosulva:

„A megszállás nem hódítás, s hogy azzá nem válik – arra garancia nekünk Wilson személye, eszméinek ideális tisztasága. A román csapatok egyelőre az antant utasításából jelentek itt meg…” Pedig november 5-én már tele volt a világsajtó az ún. Lansing-üzenettel, amelyből kiderült, hogy

De folytassuk a fentebb elkezdett idézetet:

„Senkinek semmi oka tehát, hogy minden reményt feladva, fásult nyugalommal fogadja ezt a megszállást, mint sorscsapást. Nem! Egyelőre csak a magyar kormány által aláírt szerződés végrehajtásáról van szó, s ha ellenségeink ezt a sorsverte országot a román megszállás által is megalázni kívánták, ez az ő dolguk. Mi azonban ebben semmi jogfeladást, semmi lemondást nem látunk. Magyar embernek nem is szabad ebben azt látnia!

Három nappal később viszont a vezércikkíróban is tudatosulni látszik a helyzet súlyossága. Még éltetni akarja a reményt, de mintha maga sem igazán hinne benne:

„Annyi vérzivatar után készül a béke, és velünk együtt 13 millió magyar és német polgára e hazának szorongva várja: a fegyverek békéje, avagy a józanság békéje következik-e? Közel öt esztendő vérrel, jajjal, átokkal és nyomorúsággal teli szenvedése után kijut-e az áldásos béke nyugalma? Ki tudná megmondani? A Kárpátok medencéjében vajon újabb szolgaság köszönt-e a magyarra? Hinni akarjuk, hogy nem! (…)

– olvashatjuk a székelyudvarhelyi Székely Közélet december 22-i számában.

Ugyanez a lap egy hónappal korábban még sziklaszilárd tényként állította, „az antant versaillei haditanácsa közölte Romániával, hogy elégedjék meg Besszarábiával és Dobrudsával. A szerbek padig Bosznia-Herczegovinával. Többet az önrendelkezési jog megsértése nélkül nem igényelhetnek.”

A december 8-i számban viszont a november végén még székely köztársaságot szorgalmazó Paál Árpád alispán, a korszak egyik legismertebb székelyföldi politikusa már sejtetni engedi Nagy-Magyarország végét:

Akkor a román csapatok már két napja a városban tartózkodtak, és senkitől sem zavartatva nyomultak előre, vigyázva arra, nehogy véletlenül belebotoljanak Mackensen tábornagy visszavonuló német egységei valamelyik utóvédjébe. A székely „ellenállás” ekkor még amolyan Csíky Jenő-féle megnyilvánulásokban merült ki, aki Gyergyóban – mint Bajna György írja – „minden ünnepélyesebb alkalommal arra szólította fel környezetét, hogy a magyar himnuszt állva énekelje, majd a román királyi himnusz helyett leborulva sírjon.”

A letargia érthető, a román csapatok aznap foglalták el Erdély fővárosát, Kolozsvárt „a győzelemre jutott eszmék harcos gladiátorai” tétova szemlélődése mellett. A módosabbak hajkurászásával, el- és leszámolásokkal foglalatoskodó nép, az ideológiai vitákban kardoskodó értelmiség lassan eszmélt. A mulasztásokon való töprengés, a hibákkal való szembenézés egyik szemléletes példája több mint tizenegy évvel a gyulafehérvári nagygyűlés után ötlik szembe, a Keleti Újság 1929. december 29-i számában, Zágoni István tollából:

„A becsületes elmélyedés, amit ma egész nyugodtan naivitásnak lehet nevezni, el tudta azt is képzelni, hogy a washingtoni Fehér Ház ura úgy hajózik át az európai partok felé, mint akinek módjában lesz minden igény, minden kisebb és nagyobb terület felett az emlékezetes tizennégy pont alapján ítélkezni. A tizennégy pont és az önrendelkezési jognak Amerikából átvetített sugarai csak látszat célokat szolgáltak…

Kissé megkésett felocsúdás.