Faluünnep a kihalt falurészen

Már csak emlékezni lehet a kicsibükki lakókra, így ezt tették annak az előadás-sorozatnak a keretében, amely Remete múltjába kalauzolta a résztvevőket. Itt hangzott el: a mai, kicsibükki valóság egy felkiáltójel. Elgondolkodtat, hogy mit kell tennie a közösségnek, hogy az elkövetkezőkben is élet legyen Remetén.

Gyönyörű környezetben elszórtan néhány épület és egy templom jelzi: valamikor élet volt a Remete központjától tíz kilométernyire, a hegyekben lévő Kicsibükkben. Szombaton ismét benépesült a falurész, itt tartották ugyanis azt az előadás-sorozatot, amellyel Remete múltját idézték fel. Szűkösnek bizonyult az amúgy nem kicsi templom, de láthatóan felkészültek az emberek arra, hogy nem kapnak ülőhelyet benne,

sokan összecsukható székeket hoztak magukkal, hogy a falakon kívül, a szabadban kényelmesen hallgathassák végig falustársaik visszaemlékezéseit.

100 éves falukép címmel hirdette az eseményt a szervező önkormányzat. Amint Laczkó-Albert Elemér magyarázta, „nem akartak elmenni amellett”, hogy az ország idén ünnepli Nagy-Románia megalakulásának centenáriumát, és bár a szimpózium előadóinak visszaemlékezései későbbre vagy nem egészen 100 évre nyúltak vissza, mégis ezt a címet adták a programnak. A helyszínválasztással kapcsolatosan a községvezető elmondta, jelképes üzenete van a valamikor virágzó, ma már mindössze egyetlen lakót számláló Kicsibükknek, erre kívánták a figyelmet irányítani.

„Az egész életből egyedül a templom áll, mintegy felkiáltójel a tájban. Amikor erősnek érezzük magunkat, és szinte korlátlannak a lehetőségeinket, érdemes elgondolkodni, hogy vajon hogyan és mit kell tenni ahhoz, hogy a következő 100 évben az embernek Remetén élete legyen és életet teremtsen. Hogy mit tanulunk a kicsibükki valóságból, az tőlünk függ” – fogalmazott Laczkó-Albert Elemér.

Az idei falunapok jelszavát magyarázva kifejtette, az „... egy úton...” egyfajta iránymutatás a megmaradáshoz, közös akaratot, együttműködést, egységet üzen. „Az együttműködés nyitottságot, egymás véleményének az elfogadását, az egymásra való odafigyelést, a megismerésnek a vágyát feltételezi. Azt is jelzi a mottó, hogy valahonnan valahová tartunk. Aki útra kel, be kell tartson bizonyos szabályokat. Ahhoz hogy egyénileg és közösségileg is siker kísérje az életünket, be kell tartsuk a szabályokat. Az útra keléshez bátorság, vállalkozószellem, kreativitás, megannyi sok minden kell” – magyarázta.

Hogy a kicsibükkiekről teljesen ne feledkezzen meg a jövőben sem a közösség, emléktáblát készíttetett az önkormányzat, felsorakoztatva azoknak a lakosoknak a nevét, akik a településrész lakói voltak az 1948–1963-as nyilvántartások alapján. A templom külső falára helyezett emléktáblát szombaton leplezték le.

A szimpóziumon témakörökre tagolva tárták a hallgatóság elé Remete régmúltját a helyiekből álló előadók. Átfogó képet nyújtottak az oktatás, az egészségügy, a községi adminisztráció alakulásáról, a kollektivizálásról és a kollektív gazdaság működéséről, a hétköznapi életről, illetve a falu neves szülöttje, Cseres Tibor író katonaetikájáról is hallhattak értekezést a Remete legújabb lakójaként bemutatott Csikány Tamás ezredes, egyetemi előadótól.

A visszaemlékezésekből kitűnt, a nehéz idők emléke idővel megszépül, mára jóvá szelídült például a kommunista időszak, kellemes emlékekké a kollektív gazdaságban végzett munka, de

ha rossz is a régmúlt történés, humorral mindenképp széppé varázsolható.

Az adatok tükrében viszont nem ennyire hajlítható a múlt; az oktatás, az egészségügy helyzete, az értelmiségi élet Remetén bizony nagy nehézségek árán alakult a mai formájához – vázolták azok a személyek, akik maguk élték át igen nagy részét a változásoknak.

Nyilvánvaló a változás a hétköznapi életben is, de hogy milyenek is voltak a mindennapok a múlt század közepetájt a székely faluban, arról ezúttal ízes beszámolót kaptak a résztvevők Petréd Amália nénitől és László Lőrinc bácsitól.

– emlékezett Amália néni. Élettörténetéből mesélve el egy-egy részletet, viccesen mutatott rá a régi és a mai életforma különbségeire. „A mi szórakozásunk az volt, hogy vasárnap táncba jártunk. De sötétre a leánynak otthon kellett lenni. Most sötétben mennek el otthonról” – mesélte többek között.

„A háború után az egy-kétgyermekes család annyira ritka volt, mint most a három vagy annál többgyermekes. Az emberek összetartóbbak, segítőkészebbek voltak, a respekt a mostanihoz hasonlítva a tetőfokán járt” – fogalmazott Lőrinc bácsi. Mesélt az egymást váltó történelmi korokról, társadalmi változásokról, és kifejtette, a megnövekedett igény az oka annak, hogy az emberek ma teljesen másként élnek, mint régebb. „Ez hordozza a családszaporulatot is. Mert van olyan, hogy két leány van egy családban, s mind a kettőnek külön szoba kell...” – mondta.