Első Nobel-díjas tudósunk székely kötődései

A Magyar Tudományos Akadémia honlapja húsz magyar, magyar származású vagy magyar állampolgársággal is bíró Nobel-díjas nevét sorolja fel. Szent-Györgyi Albert mindmáig az egyetlen olyan tudós, aki Magyarországon végzett kutatásaiért, magyarországi kutatóként részesült a legrangosabb elismerésben 1937-ben, miután

A döntő felfedezés évében, nem sokkal azt megelőzően négy hetet töltött Székelyföldön, és talán nem véletlenül, hiszen apai vonalon – mindkét ágon – székely(földi) ősökkel is büszkélkedett. Családfáját a témát melegen tartó Erdélyi Innovációs Műhely segítségével „rajzoltuk meg”, természetesen más forrásokat is felhasználva.

A nemesi címtől a szabadságharcig

Legrégebbi azonosított felmenője Szentgyörgyi Sámuel kalotaszegi református prédikátor, aki 1608-ban nemességet kapott Báthory Gábor erdélyi fejedelemtől.

A „kutyabőrös” címet, illetve a „kék pajzsban zöld dombon álló kardot tartó kétfarkú arany oroszlán, a pajzsfőben három hatágú arany csillag” alkotta címerüket 1838-ban V. Ferdinánd magyar király is megerősítette, amikor a család felvette a nagyrápolti előnevet. Hogy az uralkodó miért éppen az eldugott, Hunyad megyei, 1850-ben 1140 román és 167 (református) magyar lakossal bíró falut társította a nevükhöz, nem sikerült kihámoznunk, de egyik életrajzírója,

Ugorjunk egyet a dédapáig, a ma Szilágy megyéhez tartozó Kispetriben napvilágot látó Szentgyörgyi Imréig (1784–1862), aki egészen udvari tanácsosi tisztségig vitte, a marosvásárhelyi tékaalapító Teleki Sámuel mellett ügyködött. 1848-ban éppen a karrierjét igyekezett egyengetni, amikor a bécsi udvartól olyan levelet kapott, miszerint írja alá a Magyarország és Erdély egyesülését kimondó törvényjavaslatot – de egyben azt is értésére adták, hogy ennek éppen az ellenkezőjét ildomos tennie. Szentgyörgyi Imre azonban inkább az írásra hallgatott, országgyűlési képviselőként ahhoz a küldöttséghez is csatlakozott, amely azt firtatta, hogy az osztrákok nem lopták-e el a magyar szent koronát a Budai várból, később pedig támogatta az Ausztriától való elszakadást. A bécsi korifeusok ezt a rakoncátlankodást nem felejtették el neki: a világosi fegyverletétel után tisztségeitől megfosztották, a nyugdíját megfelezték, „és még így is örülhetett, hogy a kivégzést megúszta.”

Míg belőle inkább a véletlen csinált forradalmárt, gyerekei közül három fia tisztességgel végigküzdötte a szabadságharcot. A legnagyobb, a nevét továbbvivő Imre (1827–1901) Bécsben született, ott is tanult, nevelkedett, de 1846-ban már Nagyszebenben gyakornokoskodott, két évvel később a magyar kereskedelmi minisztérium szolgálatába állt. A honvédségnél hadnagyi rangra érdemesült, Komáromban a végsőkig kitartott a vár védelmében.

A szabadságharc leverése után bírói pályára lépett Magyarországon, majd Mikó Imre Kolozsvárra hívta, ahol az újbóli unió jogi előkészítésén munkálkodott. 1861-től az ottani királyi táblánál dolgozott ítélőmesterként és ülnökként, 1865-től a marosvásárhelyi ítélőtábla elnöke volt, 1869-től Pesten tagja lett a legfőbb ítélőszéknek (a mai Legfelsőbb Bíróságnak).

Főgondnoka volt a marosvásárhelyi református egyháznak, tagja a budapesti református egyházközség presbitériumának.

Itt jegyezzük meg kuriózumként, hogy a családi emlékezet olyan oldalági felmenőről is tud, aki kiváló művészeti szakértőként, illetve műkereskedőként hamisítási botrányba keveredett, rács mögé került. A szülei kifizették az óvadékot és a kárt, őt magát pedig előbb elmegyógyintézetbe, majd külföldre küldték, hogy a börtönt valahogy megússza. Egy másik „nagybácsi” úgy ment el remetének, mindössze egy Bibliát és egy Horatius-kötetet vive magával, hogy többé sosem látták. „Szóval nyilvánvalóan volt valami furcsaság a családunkban” – ismerte el később életrajzírójának Szent-Györgyi Albert, aki csak 1937-től viselte hivatalosan a családnév kötőjeles változatát.

A homoródoklándi ág

Szentgyörgyi Imre a Kolozsváron élő homoródoklándi Csiky Sámuel (1811–1882) orvos és a Brassóból származó Stamer Júlia lányát, Máriát (1840–1867) vette el feleségül, és ezzel el is érkeztünk a családfa másik székelyföldi ágához. Tőkés Lórántnak, Homoródoklánd jelenlegi unitárius lelkészének annyit sikerült kiderítenie, hogy „nagy valószínűséggel Csiky József, a helyi unitárius egyházközség mestere, azaz tanítója lesz a felmenő ős, ám ő 1804 után eltűnik az anyakönyvekből, talán elköltözik, így Sámuel nem Oklándon született.”

Róla annyit tudunk, hogy a pesti orvosi karon szerzett orvosi oklevelet 1836-ban. Kolozsváron előbb magán-, majd városi orvosként dolgozott, vegzálta a bordélyházakat, de az Orvos-sebészi Tanintézetben is oktatott. Emellett az Erdélyi Unitárius Egyház tanácsosi tisztségét is betöltötte, és oroszlánrészt vállalt a Magyar Vöröskereszt kolozsvári szervezete létrehozásában.

Egyetlen fiuk, Miklós (1864–1916), Szent-Györgyi Albert apja Marosvásárhelyen született, jogot végzett Budapesten, majd

1890-ben Budapesten érdekházasságot kötött az „intelligens, kellemes külsejű”, operaénekesi álmokat dédelgető Lenhossék Jozefinával, de inkább vidéken élt, felségére és annak testvérére, Lenhossék Mihályra bízva három gyermekük nevelését. A fiatalkorában jeles sportoló, kiváló futó Miklós idősebb korára úgy elhízott, hogy nem szívesen mozdult ki birtokáról, de azért 1906-tól újra Budapesten élt, főként több ottani ingatlana bérbeadásából, és a Magyar Közvetítő Bank Rt. igazgatóságában is helyet kapott. Ettől függetlenül „mindig idegen maradt a családban.”

Vonattal Csíkszeredába

Klebelsberg Kunó akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter

Az állást két év múlva foglalta el, amikor családjával Szegedre költözött. Itt az egyik tanársegéde az a csíkszeredai születésű és ott is érettségiző gyógyszerész, biokémikus és mikrobiológus dr. Gözsy Béla (1903–1979) volt, aki

Az ajánlatot készséggel elfogadó Szent-Györgyit hat angol – négy nő, két férfi – és dr. Gözsyvel együtt négy magyar kutató kísérte el a kirándulásra; vele tartott az 1917-ben, húszévesen elvett felesége, Demény Kornélia, valamint egyetlen gyerekük, az akkor 12 éves Nelli is. 1932. július 2-án indultak vonattal Budapestről, Brassóban házigazdájuk, Hirsch Hugó főorvos várta az illusztris társaságot.

Együtt érkeztek meg a csíkszeredai állomásra, ahol a több száz fős tömeg virágcsokrokkal, kürtőskaláccsal fogadta őket, majd innen

A vendégek azonban nem a számukra előkészített lakosztályokban szálltak meg, hanem – a szomszédok elképedésére – a szanatórium parknak is beillő kertjében felhúzott két- és háromszemélyes selyemsátraikban. A pompás vacsorát azonban elfogadták, akárcsak másnap reggel – a tea, kávé, kakaó, sonka, tojás, vaj, méz mellett – felszolgált, az angol hölgyeket lenyűgöző bivalytejes puliszkát, és következhetett a törvényileg előírt rendőrségi nyilvántartásba vétel.

Ez meglehetősen kínosra sikeredett, hiszen még azt is megkérdezték tőlük, kinek hány osztálya van, az udvaron pedig Seiwart Lászlóval úgy fotóztatták le őket – szemből és oldalról –, mint a bűnözéssel gyanúsítottakat szokás. A rendőrség kapuján kívül aztán a város másik két fényképésze, Aladics Zoltán és Bíró József is készített róluk felvételeket, akárcsak Seiwart – immár nem hivatalos minőségben – a szanatórium udvarán.

Kirándulás Székelyföldön

A Tolvajos-tetőn a kirándulók mindegyikét felnyergelt ló várta, a vidéket ugyanis lóháton tervezték bejárni. Hirsch doktor minden két ló mellé egy-egy lovászt rendelt, a társaságot pedig több lovas fogat is kísérte, amelyek az élelmiszert, a főzéshez szükséges felszerelést, a sátrakat és a résztvevők személyes holmiját szállították. Közben

A hölgyek elegáns lovaglónadrágban, a férfiak térdnadrágban ültek nyeregbe, a túrát Hirsch doktor vadászbarátja, Kovács Gyula vezette.

A társaság az egyes táborhelyeken két-három napot időzött, hogy alaposabban megismerkedhessen a vidék akkor még jórészt érintetlen természeti szépségeivel.

A lovas kirándulás Magyar-Békáson ért véget, ahol néptánccal fogadták őket a helyiek, és ahonnan autóbusszal tértek vissza Csíkszeredába.

A városban töltött három nap alatt gépkocsikkal és főleg lovas kocsikkal

Július utolsó napjaiban a Szent Anna-tónál táboroztak, majd a tusnádfürdői Strand vendéglőben rendezett cigányzenés, táncos búcsúvacsorával zárták a székelyföldi tartózkodást. A jó hangulatú mulatsághoz a vendéglő többi vendége is csatlakozott.

Miért nem tért vissza?

Szent-Györgyi Albert és tudóstársai július 31-én búcsúztak el vendéglátóiktól, majd Tusnádfürdőről vonattal Brassón keresztül Budapestre utaztak. A hosszú kikapcsolódás, a Csíki-havasok friss levegője jótékony hatást gyakorolt rá, mert

Levelezés útján tartotta a kapcsolatot a Hirsch családdal, köszönte meg a felejthetetlen élményeket. Sokáig tervezte, hogy visszatér Székelyföldre, ám erre előre nem látott fejlemények miatt végül nem került sor. Egyrészt

Bár többé nem találkoztak, hivatalosan csak 1941-ben váltak el.

Mindez eleve megviselhette a közben a titkárnőjével (férjes asszonnyal!) is botrányba keveredő Nobel-díjas tudós kedélyállapotát, de újbóli látogatásának leginkább azt tett keresztbe, hogy korábbi házigazdája, Hirsch Hugó 1937-ben megbetegedett, 1940 novemberében családjával elköltözött Kolozsvárra, ahol a következő év júniusában elhunyt.

A lelki traumát átvészelő híres vendége utána még háromszor nősült, utoljára 83 éves korában (és 90 évesen is büszkén ecsetelte a férfiasságát!), de többé nem tért vissza a vidékre, amelyhez ősei révén is számos szál kötötte.