Vértelen tragikomédia happy enddel

A főiskolát frissen végzett rendezőt, Debrődy Lászlót (Veress Albert) Gyulaházára helyezik ki főrendezőnek. Nagy fába vágva a fejszéjét, egyből Shakespeare Othello, a velencei mór című drámáját akarja színpadra vinni. Ezzel felkavarja a vidéki társulat életét, hisz a jól bevált operettreceptek helyett, amelyet a közönség is megszokott, most egy klasszikus darabbal kell előállni. Ráadásul a szereposztási konvenciókat is felrúgja, összeugrasztva ezzel a színészeket. Esélyt ad egy kezdő színésznőnek, Pálmai Violának (Kiss Bora), hogy Desdemona szerepét eljátszhassa, az addigi primadonnának csak mellékszerepet juttat. Ki is tör a háború, a főszerepekhez szokott Szusits Márta (Márdirosz Ágnes) mindent megtesz, hogy a próbákat és az előadást meghiúsítsa. Többek között Barnaki Lászlónak (Giacomello Roberto), aki a szokás szerint a főszerepet megkapja, beadja, hogy felesége, vagyis Pálmai Viola a női fegyvereket latba vetve győzte meg a rendezőt, ráadásul négyszemközt (de hat fül közt), hogy a főszerepet megkaphassa.

Katasztrofálisak a próbák, egyedül a fiatal színésznő veszi komolyan a munkáját, de neki is tanácsokra lenne szüksége. Barnaki nem tudja átélni szerepét, már túlzottan hozzászokott a könnyelmű életmódhoz, a korcsmázáshoz, meg ahhoz is, hogy a színészi munkájába régóta nem szólt bele senki, még holmi rendező sem. Nem is tud összpontosítani. Vermes színházigazgatónak (Kozma Attila) minden tekintélyére szüksége van, hogy ne menjen teljesen szét a társulat. Viszont a sikertelen főpróba után már ő is elveszti hitét, legszívesebben lemondaná a bemutatót, de ekkor megtudja, hogy minden jegy elkelt. A kisváros polgárai izgatottan várják, hogy az Othellót játszó Barnaki igaziból is megfojtsa feleségét, a Desdemonát alakító Pálmai Violát, hisz a főpróbát követő éjszakán a gyulaházi szökőkútba állva, józanodva ezt „ígérte”...

Rendkívül tanulságos a történet, rámutat arra, hogy egy társulat sohasem szabad betokosodjon, hanem minden műfajú darabot színre kell vinni. Továbbá a szereposztás se legyen egyértelmű, a színészeknek lehetőséget kell adni, hogy mindenféle karakterbe életet leheljenek. A legfontosabb gondolat viszont az, hogy nem kell szembeállítani a szórakoztató, zenés darabokat a komolyabb mondanivalót megfogalmazó, prózai művekkel, mert ha így történik, valaki ebből az ellentétből veszíteni fog.

Lendvai Zoltán rendező sem hagyta, hogy a műfajok közti kontraszt érződjön. Nem gúnyolta ki az operetteket, érzékeltetve, hogy vannak olyan színészalkatok, akik ezeket a karaktereket hitelesen el tudják játszani. Kitűnő példa e vonatkozásban a Tornyos Franci táncos komikust alakító Lőrincz András Ernő. Amúgy a különböző operettjelenetek szépen kidolgozottak, a mellékszereplők is ragyogóan játszanak. Az október 28-i előadáson tapsot is csaltak ki a közönségből, szóval a könnyedebb műfajra ráhangolt nézők is kiválóan szórakozhattak.

Egy kicsit mintha a másik fele lett volna az előadás gyengesége – habár a szerepeket a szerepben kiválóan eljátszotta Giacomello Roberto, a Barnaki gesztusai, mozdulatai, beszéde engem nem győzött meg. Talán abban az esetben működne ez az eltúlzott alakítás, ha abból indulnánk ki, hogy eleve a szereplő karikírozása lett volna a cél, mintegy érzékeltetve: a színész nemcsak a színházban, hanem a mindennapi életben is játszik, túloz. Itt nemcsak a shakespeare-i gondolatra utalok, hogy „színház az egész világ”, hanem arra is, hogy amikor az előadás műfajáról faggattam Lendvai Zoltán rendezőt, kifejtette, hogy elsősorban vígjátékként kell felfogni. Ha ez az alapelv, akkor viszont szükséges egy megfelelő távolságtartás, amit a legjobban a jellemek torzításával lehet elérni.

Különben azért volt számomra furcsa Barnaki, mert Kiss Bora Pálmai Violája nem volt ennyire eltúlzott, de Veress Albert is meg tudta értetni a nézővel egy fiatal rendező vágyait, elképzeléseit.

Másfelől ismét inkább az előadás ironikus felét erősítette Kozma Attila szerepe is, akit akkor éreztem sikeresnek, amikor a gyulaházi színház vezetőjeként egy utolsó cigit elszívva, életbe léptette azt a szabályt, hogy nem szabad a színház épületében többet dohányozni.

Amúgy a színmű, mely a Gádor Béla kisregénye alapján készült (Tasnádi István korszerűsítette a szöveget), szintén tartalmazza ezt a kettősséget, hogy nem lehet érezni egyértelműen, hol húzódik a színház és a valóság közötti határ, mikor helyénvaló az irónia, és mikor kell a hús-vér szerepet játszani. A színmű vége is meglepő fordulatot hoz: a gyulaházi társulat Othello bemutatójának utolsó jelenetében nem gördül le a függöny, hanem a színész házaspár a közönség előtt tisztázza valós kapcsolatának problémáit, és a Csárdáskirálynő I. felvonása fináléjával próbálják kiküszöbölni, feloldani az elszúrt drámai befejezést. Olyan, mintha egy vértelen tragikomédia lenne happy enddel...