Tanulva szórakozni, vagy szórakoztatóan tanítani?

– Hogyan történt a darabválasztás?

– A Csíki Játékszín javaslatára. Kisvárdán ismerkedtünk össze a társulat vezetőivel, és ott merült föl, hogy kellene közösen dolgozzunk. Több műről is beszélgettünk, de vég ül ezt a darabot választottuk. A társulatnak jók a kapcsolatai Tasnádi István szerzővel, aki Gádor Béla filmjének forgatókönyvét korszerűsítette. Tasnádi el ismert szerző, az ő neve mindig garancia arra, hogy amit ír vagy adaptál, nagyon jó tud lenni.

– Befolyásolta a választást a színmű témája?

– Nagyon sokféle módon lehet beszélni a mi szakmánkról, én elsősorban a darabot vígjátéknak tartom, így benne van a mi életünk, de egy közönségbarátibb, humoros odalról. Nyilván egy Spiró
György-darabban egészen másképp beszélnek arról, hogy mi a színház felelőssége. Viszont ebben a darabban is vannak olyan helyzetek, amelyek a mi életünkben is előfordulhatnak.

– Arra gondol, hogy sarkít?

– Mindenképp, csak egyfajta nézőpontból közelít a történethez. A szerző által használt karaktereknek igaz, hogy vannak megfelelői a valóságban is, de őket is be kell illeszteni vígjátéki kategóriákba. Másfelől nyilván van benne egyfajta áthallás is, hogy az a fajta szerelmi féltékenységi viszony, amelyet az egyik színész a felesége iránt érez, párhuzamba állítható az Othello és Desdemona szerepekkel.

– A történet rendezője éppen azon iparkodik, hogy az Othellót játszó színészt tegye féltékenynyé, hogy hitelesebb legyen...

– Ez nem ennyire egyértelmű, nagyon sok olyan félreértés adódik, a mi miatt amúgy
is féltékeny lesz a férj. Persze, ezt a rendező nem bánja. Különben pletykák miatt,
csúsztatásokból alakul ki ez az érzés, ahogy Othellóval is történik, ott is a féltékenység cselszövés következménye, és nem egy igazi helyzetből fakad.

– Egy másik érdekessége a történetnek, hogy azt a dilemmát taglalja, miszerint a vidéki társulatok inkább a könynyedebb, szórakoztató műfajt vállalják fel, és kerülik a komoly témát, drámát. Ez így lenne a valóságban is?

– Ez mindig kettős dolog, attól is függ, hogy mit akar a társulat, illetve hogy a közönség mit vár el a színházától. Ez igazából akkor működik jól, ha mindenféle darabra van igény. Tanulva is lehet szórakozni, vagy szórakoztatóan is lehet tanítani. Különben nem hiszem, hogy könnyebb lenne a szórakoztató műfajjal foglalkozni, mint a komoly témákkal. Mindkettőnek meg van a maga nehézsége. Szóval, ez nem műfaji kérdés, hanem hozzáállás vagy talán a színvonal kérdése.

– Mi a véleménye a társulatról?

– Egy nagyon jó hangulatú, jó szellemiségű, vidám társaság. Mindenki nagyon fiatal, és innentől kezdve nagy kedve és munkabírása van, jól együtt lehet velük működni.

Gádor Béla–Tasnádi István: Othello Gyulaházán (vígjáték két részben)

Szereposztás: Barnaki László, drámai hős: Giacomello Roberto; Pálmai Viola, drámai szende:
Kiss Bora; Vermes, színházigazgató: Kozma Attila; Debrődy, főrendező: Veress Albert; Tornyos Franci, táncos komikus: Lőrincz András Ernő; Szusits Márta, intrika: Márdirosz Ágnes; Katona doktor, ideggyógyász, a férje: Fülöp Zoltán; Pötyike, súgó: Márton Noémi Eszter; Mókuci, bennfentes: Kosztándi Zsolt; Sass Olga, szubrett: Ráduly Beáta; Tokodi Csongor, ifjú titán: Bilibók Attila; Gass Pufi, szintén titán: Bende Sándor; Róth Diána, csoportos szereplő: Fekete Bernadetta; Margó, a gazdasági osztály vezetője: Domokos Erika; Szarka Béla, a minisztériumból: Puskás László; Bablyák, tűzoltó: Kiss Ernő; Ösztöndíjas csehszlovák íróbarátunk: Vass Csaba; Pincérnő: Kiskamoni-Szalay Lilla;

valamint: Ádám Julika, Bálint Henrietta, Becze Gábor, Fehér Levente, Tatár Attila, Szentes Zsombor.

Súgó: Dósa Erzsébet; ügyelő: Tatár Attila; korrepetitor: Bene Zoltán; díszlet-jelmeztervező: Sántha Borcsa; koreográfus: Bóbis László; rendező: Lendvai Zoltán.