Táncházzenészek útkeresései

– Hetedik alkalommal tartják Borospatakán az Erdélyi Táncházzenészek Találkozóját, gondolom, ez azt igazolja, hogy itt egyfajta fórum jött létre.

– Sok szerencsés véletlen egybeesésnek és ezen felül bizonyos embereknek – gondolok itt elsősorban Molnár Szabolcs népzenészre – az érdeme a táncházzenészek találkozója. Nevezhetném fórumnak, de cáfolhatnám is, hogy az lenne, a lényeg, hogy itt a Gyimesekben évről évre összejönnek az erdélyi népzenészek, és a közös muzsikáláson kívül – mint egyfajta szabadegyetemen – néhány szakelőadást is hallhatnak. Gyarapodunk itt lélekben, tudásban, népzenei, de ugyanakkor néprajzi ismeretekben is.

Amikor először hallottam a találkozóról, egy kicsit hitetlenkedve fogadtam, mivel azt hittem, hogy Erdélyben kevés a népzenész. Itt most nem az adatközlőkre gondolok, hanem olyan városi értelmiségiekre, akik megtanulják ezt a műfajt játszani. Romániában ugyanis nincs szakoktatás, mint Magyarországon, ott már minden szinten, az utóbbi időben felsőfokon is (a Liszt Ferenc Zeneakadémián) tanulhatják a népi zenét. Mégis úgy érzem, hogy az a vonal, amit mi annak idején a nyolcvanas években elkezdtünk – akkoriban úgy tizenhatan muzsikáltunk táncházzenét – folytatódik, itt ünnepli húszéves fennállását az Üsztürü, de az utóbbi évtizedben is újabb és újabb fiatal táncházzenészek bukkannak fel, akik évente legalább egyszer itt a Gyimesekben találkozhatnak. Nekem azonban az a véleményem, hogy a népzenét nálunk is kellene oktatni.

– Miért nem alakulhat ki Romániában a szakoktatás?

– A román kulturális elit nem tudja, mi az, hogy folklór. Talán azért van ez így, mert amit az úgynevezett népzenei csatornákon láthatnak, az általában köszönőviszonyban sincs a hagyományokkal. Nem a régi korokból fennmaradt kulturális hagyaték, hanem egy állandóan, a divattal változó valamiféle muzsikát játszanak.

Az a fajta zene viszont, amit nálunk a népzenészek a táncházakban húznak, olyan régi koroknak a zenei tradícióját folytatja, amelyben vannak ezer éves dallamok is, de legalább pár százévesek mindenképp. Semmiképp sem az utóbbi 20-30 év divatjára épülnek.

A Balkánon a Kusturica-filmek hatására, Goran Bregovicsék azért lettek népszerűek, mert nagyon harsány, fúvószenekarra írt, könnyűzenésített formában játsszák a népi dallamokat. Ez már nem annyira népzenei stílus, hanem ez az új folklór, amit különben több balkáni ország is átvett, inkább a könnyűzene kategóriájába sorolható. A román zenében egyszerűen számomra követhetetlenek ezek a népzenecsatornaként népszerűsített adók, lehet, hogy néha találnák benne népzenei elemeket, de többnyire nem erről szólnak.

Legutóbb például egy döbbenetes dologról értesültem: Romániában napjainkban az énekes szólisták maguknak írják a szöveget. Van egy bizottság, aki eldönti, hogy az illető szöveg hiteles vagy sem, és a szerző levédi a népdalt, ami azt jelenti, hogy más az ő engedélye nélkül nem énekelheti. Ez már annyira abszurd, fényévnyi távolságra áll attól, amit a népzene, a népdal eredetileg jelentett. Lehet, hogy ők annak nevezik, de ez inkább műdal.

A népdalról tudjuk, hogy nem egy szerzője van, hanem az idők folyamán – mint ahogy a patak köveit csiszolja a víz – sokan beletettek önmagukból valamit, és ezáltal vált közkinccsé. Ez nem egy szerzőé, hanem mindenkié. Ha egy dilettáns rímfaragó – mert az előbb említett szövegírók nem költők – ír egy énekszöveget, és ezt ráadásul levédeti, ez már nem román népdal, hanem üzlet. Szóval, nem hiszem, hogy egykönnyen kialakulhat Romániában az akkreditált népzenei oktatás, ennek ellenére nagyon sok erdélyi fiatal – főleg magyarok – megtanult zenélni. Olyan vonzása és ereje van ennek a muzsikának, hogy mai napig sok fiatal önerőből, autodidakta módon megtanulja. Van köztük, hála\' istennek sok tehetséges is, ezt a közeget a táncházak tudnák igazán életben tartani és működtetni.

– Úgy tudom, hogy általában működnek is táncházak azokban az erdélyi városokban, ahol van jelentős magyar közösség.

– Igaz, hogy mindenütt vannak táncházak Erdélyben, de a mai világban ezt legtöbbször a hivatásos együttesek működtetik. Alapvetően az lenne a jó, ha van egy zenekar, amelyet az ott élő közösség el tud tartani. Vegyük például Csíkszeredát, persze azt nem várhatjuk el, hogy az egész fiatalság ismerje a néptáncokat, de ha legalább a húsz százaléka táncolná, akkor erős táncházmozgalmat tarthatnának fenn a városban.

Szerintem, amúgy nem kellene a táncház korhatáros legyen. A harminc-, negyven-, sőt az ötvenévesek is nyugodtan rophatnák, gondoljunk csak a riói karneválra, ott az idősebbek is járják a szambát az utcán. Nem kell ilyen messzire sem mennünk, ha a hagyományos közösségeket vesszük, akkor itt van a mi Hajdú Feri bácsink Ördöngősfüzesen, aki már betöltötte kilencvenet, és tudtom szerint még mindig táncol. Ő még abban a közegben nőtt fel, amikor mindenki táncolt, amikor apától, testvértől, nagybácsitól lehetett eltanulni az alapvető figurákat.

Visszatérve a csíkszeredai példára, igaz, hogy több száz fiatal tudja járni elsősorban a felcsíkit, de nem kétezren vagy háromezren, ami a táncház és persze a táncházzenészek eltartásához ideális lenne. Szerintem ezen elsősorban úgy lehetne segíteni, ha a néptánctanítás részét képezné az iskolai tananyagnak, hisz ez ugyanúgy kultúránk, identitásunk része, mint a magyar irodalom.