Nem csak az iskolában tanított Bajkó István

Nem csíkszentmártoni születésű, de ma már az alcsíki községet tartja otthonának – mondta el a nyugalmazott pedagógus, akit otthonában kerestünk fel. „Gyergyóditróban születtem 1946. január 1-jén. Ditróhoz kevés emlékem fűződik, mert ötéves koromban elkerültünk Maroshévízre, így gyermekkorom és fiatalkorom ott telt. Ott jártam iskolába, előnye az volt, hogy románul is megtanultam, mert a környezet olyan volt, és érettségi után az egyetemen a román szakra jutottam be. Egy évet voltam ott, utána átmentem a magyar szakra, azt végeztem el” – mesélte. Kulturális szervezőmunkája is az egyetemi évek alatt kezdődött, a magyar csoport szervezőjeként, felelőseként öt éven át játszott színdarabokban, rendezett is előadásokat. „Volt egy nagyszerű rendezője a csoportnak, Szabó József, aki Írországban 80 évesen még most is dolgozik, tőle tanultam azt, amit tudok ezen a téren, és ezt kamatoztattam. 1971-ben végeztem, és egy kis bukaresti kitérő után Hargita megyébe, a tanügybe kerültem, Tatrosforrásra, ahol testnevelést kellett tanítani. 1972 januárjában hívtak, hogy Csíkszentmártonban a magyar tanári állás rendelkezésre áll. Megérkeztem ide, ahol soha nem jártam addig, és azóta itt vagyok” – elevenítette fel.

A középiskolában kezdett tanítani, és mivel megtetszett a munka, amely mellett kulturális tevékenységeket is vezetett, maradt. Azt mondja, az iskoláról nagyon hamar kiderült, hogy egy jó tanintézet, nagyon jó tanárok voltak akkor ott. „Bărbat Teréz is itt tanított akkor, sok tanár innen került be Csíkszeredába vagy máshová. Száva Antal tanfelügyelő is idevaló volt, én, mint fiatal tanár, sokat tanultam tőlük. Sok diákunk egyetemre ment, az orvosoktól az atomfizikusig különböző szakmákban, területeken megállták a helyüket. Tetszett nekem, ezért maradtam” – magyarázta Bajkó István. Közben kiderült az is, hogy tulajdonképpen csíkszentmártoni is lehetne. „Voltak olyan viták, amikor mondták, hogy a jöttmentek... Én is jöttment voltam, gondolták, hogy egy kicsit maradok, aztán elmegyek. Akkor kiderült, hogy dédanyám itt van eltemetve, és nagyapámnak testvérei is laknak itt. Lassan rájöttem, hogy én mégis ide tartozom, a feleségem is idevalósi. Bár Ditróban születtem, és Maroshévízen jó sok évet eltöltöttem, a negyven év annyit jelentett nekem, hogy most már csíkszentmártoninak gondolom magam” – mondta.

Az idős pedagógus szerint a falun a gyermekekkel másképp kellett foglalkozni, mint egy városi iskolában. „Mindig abból indultam ki, hogy más itt a környezet. Próbáltam velük úgy foglalkozni, hogy a hátrányt enyhítsük. Minden évben megsegítő órákat tartottam, amikor már lehetőség volt rá, filmeket is is néztünk, közben leállítottuk, magyaráztam. Olyan gyengébb diákjaim is voltak, akik ezekre a megsegítő órákra eljöttek, majd kihúzták a tételt magyarból, és elmondták. A könyvet nem olvasták, de emlékeztek a filmre, mert azt mindig megmagyaráztuk” – emlékezett. Sok olyan rendezvény volt, amelyekkel az évfordulókat ünnepelték Radnóti, József Attila és mások verseivel. Nemcsak szavalóversenyeket rendeztek osztály- vagy iskolaszinten, hanem fordítóverseny is volt, a verseket románra, vagy éppen angolra fordították. „Volt versíró verseny is, a diákok a maguk verseivel jelentkeztek, és olyan verseket szűrtünk ki, amelyek azután megjelentek a sajtóban is. Ezekkel a módszerekkel az órákon és az azon kívüli tevékenységgel is próbáltam a gyermekeket kicsit kizökkenteni a megszokott légkörből. Száva Antaltól tanultam azt a módszert is, hogy minden óra elején öt szót felírt valaki a táblára, és ő megmagyarázta. Persze olyan szavakat választottak ki, amelyekben van helyesírási probléma. A többiek beírták a füzetükbe, és megvolt a hatása” – mutatott rá.

Miután 1979-től a középiskola különvált az általános iskolától, és a mezőgazdasági minisztériumhoz került, az iskola könyvtára pedig maradt az általános iskolánál, ő javasolta már igazgatóként egy szakkönyvtár létrehozását.

„Beleegyeztek, azt nem ellenőrizték, hogy én hogy fejlesztettem tovább magyar irodalommal, de vigyáztam, hogy román könyvek is bekerüljenek. A Pedagógusok Háza is segített, adott könyveket, felvettem a kapcsolatot az Országos Széchényi Könyvtárral a nyolcvanas évek elején, és kezdték küldözgetni a csomagokat, egészen addig, amíg itt észre nem vették, és le nem állították. Az utolsó két csomag már nem érkezett meg hozzánk, érkezett viszont másvalaki, akivel elbeszélgettünk az ügyről” – mesélte. Mivel  könyvtárost nem lehetett alkalmazni, pótlékot sem lehetett adni, ő igazgatóként lett a könyvtáros, később tanulókat vont be könyvtárszolgálatra. A könyvtár lassan kinőtte magát, a kilencvenes években nagyon sok helyről könyveket küldtek.

Abban az időben rendszeresen író-olvasó találkozókat is szervezett Csíkszentmártonban a könyvtárban Bajkó István. Azt mondja, amikor nyugdíjba vonult, megszámolta, hány íróval, költővel tartottak találkozót a könyvtárban, és közel hetven név gyűlt össze. „Ebben nincs benne az, hogy Ferencz Imrének majdnem minden könyvét bemutattuk, de ugyanígy Balázs Lajos, Kristó Tibor  köteteit, és a Székelyföld folyóirat is többször volt itt. Ezek a találkozók megint a gyermekek hasznára váltak, de a faluközösség hasznára is, mert megismerték a szerzőket. A Kányádi-találkozón a kultúrotthonban közel négyszáz ember volt. Kányádi mindig elmondta, hogy itt kérték meg az első találkozón, hogy valamit mondjon a Fától fáigról, mert nem nagyon értették a verset. Kányádi megmagyarázta, és ennek a találkozónak a hatására megírta a Kenyérmadár történetet, amely tulajdonképpen a Fától fáig magyarázata. Kányádi sokáig visszajárt ide, az Úz-völgyét is szerette. Sütő András, Fodor Sándor is volt itt. Képzőművészettel szintén foglalkoztam, és abban a könyvtárba, ami akkor leromlott épület volt, Ferencz Imre szobrait is mi állítottuk ki először. Más kiállítások is voltak, előadóművészeket hívtunk” – emlékezett. Szerinte azért is jók voltak ezek a rendezvények, hogy a gyermekek megismerték az írókat, költőket, de mivel mindig ők is előadtak egy rövid műsort, áttételesen kényszerítve voltak arra, hogy verseket olvassanak, megnézzék a képeket, a szobrokat.

Sok éven át állított össze ünnepi alkalmakra különböző műsorokat a községben. „Kiválasztottunk egy évfordulót, és azt kapcsoltuk március 15-höz. Petőfivel kezdtük 2007-ben, 2010-ben Széchenyi-év volt, Széchenyi és Kossuth vitájára építettük a műsort, és a zenei rész is ehhez kapcsolódott. Ez így ment tovább, idén Bem Józsefről emlékeztünk meg, tavaly Gárdonyi-évforduló volt, az ő apja is részt vett a szabadságharcban, nagyon sok írása van, amit fel tudtunk használni. Ezeket a műsorokat az itteniek, az idős emberek is megszokták, és eltelik egy-két hét, hónap, és még mindig köszönik a műsort. Bevezettük azt is, hogy kortárs vagy érettségi találkozókon is rövid műsorokat adunk elő diákokkal, zenei résszel, prózával” – mondta el. Noha időközben nyugdíjba vonult, a március 15-i ünnepségek előkészítésében továbbra is részt vesz. „Ez az a terület, ahol én még mindig nem mentem nyugdíjba. Elhatároztam, hogy abbahagyom, de nem tudom, mert van igény erre” – ismerte be.

Megérte a közösségért dolgozni

Bajkó István korábban, még az 1980-as években pedagógusi tevékenységéért kitüntető címet kapott, művelődésszervezői munkáját pedig Szentmártonért-díjjal ismerték el. Alapító tagja volt a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének, az alcsíki szervezet elnökeként irányította, szervezte az iskolákban a tevékenységet. Népművelő, közösségépítő tevékenységéről azt mondja, jó volt mindezt végigcsinálni. „Megérte, mert haladtak az itteni, egyszerű családból származó diákok, akik most, a találkozókon mesélik el, amit akkor nem mondtak el. Megérte, hogy ezek az emlékek megmaradtak. Az idős emberek állandóan megállítanak és megköszönik ezeket a műsorokat, és elmondják, hogy mennyit tanultak általuk” – foglalta össze.