Mesés kiállítás

„Ha nem tudnánk, hogy kik az alkotók, akkor is nehéz lenne elképzelni ezekről a képekről, hogy nem nők készítették azokat. Ez a vonás erőteljesen jelen van mind a témaválasztás, mind pedig a színválasztás, anyaghasználat tekintetében. És még van valami közös Mezey Ildikó és Váncsa Mónika képeiben, ami arra sarkallhatta a szerzőket, hogy közös kiállításon mutatkozzanak meg. Alkotásaik illusztratív jellegére gondolok. A képek mögött érezhető a szövegek, történetek, mesék jelenléte, még ha most tőlük független vagy függetlenített munkákról van is szó. És mindketten a mesét, a meseszerűt választják, ez a légkör uralja képeiket még akkor is mikor Mezey Ildikó például egy személyesebb hangon, belső monológként tárja elénk naplórajzait” – emelte ki a megnyitón Túros Eszter művészettörténész.

A különbségek viszont a megközelítés módjából fakadnak, míg Váncsa Mónika egy általánosabb hangnemben fogalmaz, Mezey Ildikó személyesebb gondolatokat, érzelmeket fejez ki.

„A figurák időnként feloldódnak a képek textúrájában, dekoratív felületeket képezve, de ezáltal nem szűnik meg konkrét, jól körülhatárolható és beazonosítható jellegük. A valós és meseszerű elemek egymásba futnak, átfedik egymást egy bájosan különös álomvilágot eredményezve.” (…)

„Mezey Ildikó ezúttal kissé eltávolodik a mesék birodalmától, de kifejezésmódját tekintve mégsem számolja fel azt. Naplórajzaival, Alice-sorozatával kicsit másként tűnik fel, mint ahogy azt tőle megszokhattuk. Személyesebb hangot üt meg, melyben érezni még a mesék súlytalanságát. A sötétség sem riaszt, Alice könnyedén jár-kel ebben a határtalanságban. A naplósorozat önvallomás, egyfajta kitárulkozás, de Mezey Ildikó nem számolja fel a kereteket, úgy nyit, hogy közben erőteljes határokat húz. A szavak, szövegek képpé minősülenek, grafikai felületeket képeznek, a képek itt hitelesebbnek bizonyulnak a szavaknál és árnyaltabb közlést tesznek lehetővé.”