Kötet született a tárgyi anyanyelvünk ismerőiről

– Milyen céllal jelentették meg ezt a könyvet?

– Erdélyben sok olyan kézműves van, aki művészeté fejlesztette mesterségét. Nagy érték van a kezünkben, de én úgy érzem, hogy nem tudjuk ezt kellőképpen felmutatni, megmutatni. Valahogy nem találjuk a módját. Gondoltam, hogy talán ez a könyv segíthet. A kötet szerintem több mint egy adatbázis, és itt nemcsak a színes illusztrációkra utalok, hanem arra is, hogy a benne szereplő 107 népi mester alkotási elveit is taglaltam röviden. Az írásban tudtam én a segítségükre lenni, mert a kalapácsot, vagy a tűt, illetve foglalkozásuk egyéb eszközeit nagyon jól kezelik, de szavaknak sokan nem annyira mesterei.

– Az értékkel kapcsolatosan arra gondol, hogy itt még nem szakadtunk el teljesen a népművészettől, utalok arra, hogy az anyaországban például az iparművészet a népművészetből táplálkozik, nálunk még megtörténhet hogy valaki a nagyanyjától, vagy nagyapjától tanulja a mesterséget.

– Hát ez még megtörténhet, de egyre ritkábban találkozhatunk ilyen esettel. A népi mesterségek művelése ma már egy nagyon összetett dolog. Van aki kuriózumként műveli, van aki hobbiszinten űzi, a harmadik pedig lát benne egy nemzeti megnyilvánulási lehetőséget, vagyis valamilyen módon elkötelezett. Sokan üzletként fogják fel a ténykedésüket és sokat harcolnak, hogy piacuk legyen. Ezzel nem is lenne annyira baj, de ezen felül én úgy gondolom, hogy a létrehozott használati tárgyaknak kell legyen néprajzi és művészeti értéke is. A 19. században, a népművészet aranykorában, vagyis amikor még a paraszti társadalom önellátásra rendezkedett be, igaz, hogy a legtöbb tárgyat mindenki saját magának készítette el, de már ekkor léteztek olyanok, akik egyes kézműves foglalkozást mesteri szinten űztek. Azok akiknek nem volt megfelelő kézügyességük tőlük vásároltak. Általában a mesterség a családban öröklődött, apáról fiúra és anyáról a leányra szállt. Ennek a korszaknak volt egy másik fő jellemzője: a közízlés, amely nagyon szigorú értékelést végzett. Hamar kiszűrt minden olyan alkotást, amely a népi ornamentika íratlan törvényeinek nem felelt meg. Ez mára megszűnt. Kós Károly is már több mint ötven évvel ezelőtt megjegyezte, hogy nincs többé népművészet, mert az a közeg, az a belterjes típusú gazdálkodás, amelyben a népi mesterek megtalálták helyüket megszűnt.

– Gondolom, ha a közízlés nem is szűr, azért manapság is léteznek bizonyos lehetőségek, amelyek alapján minősíteni lehet.

– Magyarországon a Hagyományok Háza népi iparművész minősítő cím osztásával nagyon szigorúan kiszűri az értékeket. A, B és C kategóriákat állapítanak meg. Nagyon komolyan dolgoznak, szakmai kritériumok alapján. Hét ember csak azzal van megbízva, hogy a zsűrizéseket megszervezze, és több mint százhúsz szakember alkotja magát a zsűrit. A mi szövetségünk is próbál létrehozni egy hasonló rendszert Erdélyben, Romániában. Sokat zsűriztünk, de persze egyelőre ilyen átfogóan nem tudunk minősíteni, ami sokkal nagyobb felkészültséget, illetve több szakember bevonását feltételezné. Osztjuk a „mester” címet, illetve a „kiváló mester” címet és életműdíjat, vagy a legjelentősebb RMNSZ-kitüntetést, a Kós Károly érdemérmet. Ezáltal az alkotók már megízlelhetik, hogy ha minőségre és hagyományőrzésre törekednek, akkor legalább valaki értékeli őket. Egyre inkább ösztönözve vannak, arra, hogy elődeink hagyatékából építkezzenek. A kötet végén ezekre is bővebben kitérünk, hogy miként kell megpályázni ezeket a címeket elismeréseket. Említettem, a mesterségek általában a családokban adományozódtak apáról fiúra, jelenleg csak az oktatás oldhatná meg ezeknek a továbbörökítését, ami még nálunk nagyon is gyerekcipőben jár.

– A kötetben mi képezte a szűrőt?

– Mindenképp fontos volt számunkra, hogy könyvben olyan alkotók jelenjenek meg, akik népművészek, vagyis a közösségük értékeiből mutattak fel valamit és a nemzeti kultúránk kincseihez járultak hozzá ezáltal. Én mindig úgy gondoltam, hogy ahogyan létezik anyanyelvünk és ahogy Bartók és Kodály megállapította, népdalaink alkotják a zenei anyanyelvünket, ugyanúgy kell legyen egy tárgyi anyanyelvünk is, amely ugyancsak a magyarságunk részét képezi, ez a népművészetünk.