Megtalálta a helyét múzeumpedagógusként

Mindenképpen tanítani szeretett volna, ezért választotta a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőt középiskolaként, majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetem néprajz és antropológia-magyar szakát, a néprajzra úgy gondolva, hogy azt majd tanárként hobbiként műveli egy településen. Kádár Kincső az iskola mellett is rengeteg tevékenységbe bekapcsolódott, az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletnél tevékenykedett minden nyáron, táborokat, gyerekprogramokat szervezett, diákkörökre járt, újságot szerkesztett, kórusban énekelt.

„Úgy érzem, szakmailag megfogtam az Isten lábát, és sok barátommal, ismerősömmel ellentétben tényleg azt csinálom, amit tanultam. Mindig úgy gondoltam, hogy tanítani szeretnék, de nem feltétlenül iskolában, formális keretek közt. Itt mindazt tudom hasznosítani, amivel foglalkoztam” – meséli lelkesen Kádár Kincső, akinek a munkába állása nem nevezhető zökkenőmentesnek. Így emlékezik erre: „Az egyetemnek csúnya vége lett számomra, ugyanis belekerültem az első bolognai rendszerbe, és utolsó év végén közölték velünk, hogy csak az egyik szakra fogunk oklevelet kapni, a másik elveszik. Így elveszítettem a magyar szakomat, maradt a néprajz, azzal próbáltam elhelyezkedni. Sajnos a munkapiacon senkinek nem volt rám szüksége abban az évben. Boldog vagy boldogtalan munkanélkülivé váltam, és valahányszor jártam pecsételtetni, mindig bejöttem a várba, és közöltem, hogy én itt akarok dolgozni. Pár alkalommal a kapunál be is fejeződött a beszélgetés azzal, hogy nincsenek betölthető állások, ez 2008-ban történt, a válság idején.

Aztán addig jöttem, míg sikerült az igazgatóhoz eljuttatnom az önéletrajzomat, és azt mondták, hogy majd értesítenek. A CV-ből kiderült, hogy foglalkoztam vasárnapi iskolával, táborokkal, gyerekprogramokkal. Akkor indult az Egyiptom művészete a fáraók korában kiállítás, és behívtak, hogy hétvégeken tartsunk múzeumpedagógiai foglalkozást négyen. Aztán a kiállítás végére már egyedül maradtam ezen a területen, és az intézmény jóvoltából elkerülhettem a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum képzéseire, előbb elvégeztem a múzeumpedagógiait, majd a kiállításrendezőit. Most már ezeket próbálom minél jobban egybegyúrni.”

Bevallása szerint az első három-négy év nagyon nehéz volt, míg kialakult a menetrend, beletanult a pályázatírásba. „Lassan kezdett kialakulni az évi menetrend, és már nemcsak az alap- vagy időszaki kiállítások mellé szerveztem programokat, hanem gondolkodtam családi napokban, később a kollégák segítségével nyári táborban. Most már három táborunk van. Sorra a kiállításokat is felszereltük múzeumpedagógiai eszközökkel, kezdtük a vártörténetivel, utána a készülő néprajzit már úgy terveztük, hogy helyük legyen az ilyen eszközöknek. Most a várostörténetinél figyelünk arra, hogy már ne csak a gyerekeknek szóljanak, hanem az erre kíváncsi felnőtteknek is az öt érzékszervére hassunk, minél interaktívabb, élményszerűbb legyen a kiállítás” – magyarázza.

Kollégáival terveik között szerepel a székelyföldi múzeumok „összekapcsolása”, hálózatban gondolkodnak, hogy minél több érdekes programmal vonzzák oda az embereket. Nagy lemaradást kell behozni múzeumpedagógiai téren Székelyföldön, hisz például a bostoni múzeumban már a múlt század húszas éveiben megjelentek a múzeumi gyerekprogramok – említette meg. „Megéri a gyerekekbe, az ifjúságba fektetni, most sikerült kialakítani ezt a múzeumpedagógiai foglalkoztató termet a Mikó-várban, és ezzel is fel szeretnénk hívni a székelyföldi múzeumok figyelmét, hogy egy inspiráló kulturális térben gondolkodjanak.”

Ami nagyon sokat jelent Kádár Kincső számára, hogy amit tanult, azt használhatja, „nem egy tőlem idegen dologgal foglalkozom, illetve sokat jelent a gyerekek hozzáállása is, főleg azoké, akik már kinőttek a táborainkból, és visszajárnak önkénteskedni. Annak ajánlom, aki folyamatosan nyitott az új információkra, aki már több mindent kipróbált: cserkészkedett, fesztivált szervezett, gyerekprogramokban részt vett, vasárnapi iskolákban tevékenykedett, táborozott. Az ilyen embereknek a későbbiekben is inspiráló.”

Bár nagyon elfoglalt, hobbiként decembertől rajzolgat, készített is unokaöccsének egy leporellót saját rajzaival illusztrálva. emellett kézműveskedik, és boldog, amiért megtalálta helyét szakmai téren, úgy érzi, ez egy nagy talentum.