Ferencz Imre Székelyföld-díjas

– Legutóbb, a Pakli című verseskötete megjelenésekor folytatott beszélgetésünkön megjegyezte, fontosnak tartja mindig, hogy mielőtt könyvet adna ki, irodalmi folyóiratokban is letesztelje néhány versét. Egyrészt az olvasótábortól vár visszajelzést, másfelől kritikusi szakvéleményt is szeretne kapni. Most Székelyföld-díjjal tüntették ki, hogyan fogadta ezt az elismerést?

– Mindig is kell visszajelzéseket kapni az olvasótól vagy a kritikustól. A közlés mindenképp nagyon fontos az alkotóembernek, hisz így tud szembesülni az olvasóval. Ugyancsak lényeges a szakmai elismerés. Minden alkotóember kétségekkel küzd, és a szakmai noszogatás önbizalmat adhat, hogy tovább merjen dolgozni. Az én esetemben ez a díj egy sarokkő, mert költői ténykedésem során még nem részesültem ilyen jellegű szakmai elismerésben. Újságíróként megkaptam a MÚRE (Magyar Újságírók Romániai Egyesülete) nívódíját, de irodalmi tevékenységemet eddig még nem honorálták.

– Ez egy rangos elismerés, mert a folyóiratban nemcsak székelyföldi írók, költők, hanem az egész Kárpát-medencéből szoktak magyar alkotók közölni. A periodika szerkesztőségének kuratóriuma elég széles rétegből kell évente a legjobbat kiválassza. Meglepetés volt ez a kitüntetés, avagy számított rá?

– Nem számítottam rá, meg is lepődtem, hogy én kaptam meg idén ezt az elismerést. Mindenképp örvendetes, és nagyon jólesik nekem ez a díj. Azt is szerencsésnek tartom, hogy egy olyan pillanatban részesültem a kitüntetésben, amikor a folyóirat fennállásának 15. évét ünnepli. El kell mondanom, hogy a Székelyföld-díj – ebben a vonatkozásban – arra is emlékeztet engem, hogyha másfél évtizede nem jött volna létre ez a periodika, talán abbahagyom a versírást. Számomra egy nagyon is ösztönző atmoszférát hozott létre ez az irodalmi, művészeti havilap. Szakmai, baráti kört teremtett itt, amely addig hiányzott az életemből.

Én nem részesültem abban a szerencsében, amely a velem egykorú romániai magyar írok zömét jellemezte. Kolozsváron az írók, költők a hatvanas években egy nagyon jó légkörből indulhattak. A kincses városban irodalmi körök működtek, ahol megvitathatták elképzeléseiket, illetve szakmai ösztönzést kaphattak egymástól. Ezt a légkört sikerült később magukkal vinni, bárhová is kerültek. Gondolok például a Farkas Árpádék nemzedékére, ők a kolozsvári bölcsészeti egyetemet elvégezve éppen a megyésítéskor kerültek a Székelyföldre. Sepsiszentgyörgyön létre is hozták a Megyei Tükör szerkesztőségét, amellyel egy azóta is működő irodalmi élet alapjait teremtették meg.

Ez nem volt jellemző akkoriban Hargita megyére. Csíkszeredában is, Udvarhelyen is voltak írók, de olyan jellegű csapat, mint Sepsiszentgyörgyön, nem állt össze. Csak a rendszerváltás után született meg ez a fórum. Nekem nagyon is hiányzott ez a fajta irodalmi élet, így amióta Ferenczes Istvánék létrehozták a Székelyföld folyóiratot, számomra egy erősítést, egy hátvédet jelentettek.
Hamar kapcsolatba kerültem a szerkesztőkkel, bevihettem verseimet, és rögtön élőszóban választ, véleményt kaphattam róluk. Nem kellett levelezzek távoli szerkesztőségekkel. A folyóirat ittléte számomra már elég volt az évi egyszeri, kétszeri közléshez. Rajtuk kívül még a marosvásárhelyi Látóval vettem fel a kapcsolatot, mivel más szerkesztőségek felé, úgy éreztem, nem kell nyissak. Tudván azt, hogy a Székelyföld jelentős példányszámban jelenik meg, és eljut mindenik kontinensre, számomra megtisztelő és igazi siker ez a kitüntetés.

– Úgy gondolom, nem véletlen, hogy most honorálták irodalmi alkotómunkáját, hiszen úgy érzékeltem, hogy amióta újságíróként nyugdíjba vonult, aktívabban tevékenykedik az irodalmi berkekben. Nem terhelik annyira a mindennapi teendők, több az ideje.

– Én nem választom el teljesen a költői tevékenységemet az újságíróitól. Sőt, úgy érzem, hogy költészetemben mindig szerepet játszott az aktív újságírás. Bizonyos szinten megosztotta a „vénámat”, hogy sokat terepeztem a mindennapi publicisztikám megírása végett, de ennek a tevékenységemnek is megvolt a maga sikere. Mindig is örömem telt a publicisztikában, öt kötetet is megjelentettem válogatott írásaimból. Néha fellapozom, mivel jól dokumentált krónikáknak tartom. Olyan eseményeket, mozzanatokat rögzítettem, melyek adott esetben még találkoztak a költészetem tematikájával is.

– Pontosan ide szerettem volna kilyukadni, versei tetemes hányadán érződik a publicisztikai jelleg: „Nem jogállam ez, s nem haza./ Erdély kies kivégzőhely./ Bárcsak szülőföld maradna!/ A nemzetállam elkever” – olvashatjuk a Bajna Györgynek ajánlott Vesztesek című versében. Ebből is érezhető, hogy nem határolja el élesen a két alkotói beállítódást egymástól, nem vonul elefántcsonttoronyba, hanem költőként is közéleti témák foglalkoztatják. Miért?

– Én úgy vélem, hogy a közírásnak és költészetnek bizonyos területeken érintkezniük kell. Volt és van is bőven példa a magyar irodalomban erre. Ha csak Ady Endrére gondolunk vissza, nála is a költészet és publicisztika szorosan összefüggő egészet, egységes életművet alkotott.  

– Az októberi Székelyföldben közölt Arany ősz című versében mintha csalódottságának adna hangot: „Nem úszom már szembe én az árral./ Bíbelődöm dallal, balladával./ Egy gyékényen, könyvek sátorában,/ nem árulok Péterrel, se Pállal.// Sokan írnak, nem olvas már senki./ Jobb annak, ki nem költő, csak jenki...” Csökken az olvasók, verskedvelők tábora, elkedvteleníti ez a költőt?

– Az a tapasztalatom, hogy egyre kevesebben olvasnak, legyen szó akár versről, akár prózáról. Nehéz az írónak szembesülni azzal, hogy a gyékényre kerül a könyveivel. Nagyon is elkedvetlenítő megtapasztalni, hogy nagyon keveseket érdekel az irodalom. Ennek bizonyára megvan a magyarázata. A mi nemzedékünk ahhoz szokott, hogy egy szűkebb kulturális világban a könyvnek nagyobb szerepe volt. A művelődési élet a rendszerváltás óta kiszélesedett, csak Csíkszeredában működik féltucat könyvkiadó. Törvényszerűen ez a könyvek sokaságának a megjelenését eredményezte, ugyanakkor nagymértékben csökkent ezeknek a címeknek a példányszáma. A terjesztés is beszűkült, az itt megjelent könyvek kilencven százaléka nem lépi át Hargita megye határát. Másfelől, ott a televízió vagy az elektronikus média, amelyek más alternatívákat nyújtanak a kikapcsolódásra. Fogyasztói társadalomban élünk, ahol hatalmas az árubőség. Minden eladó, mindent kínálnak. Ami nagyon szomorú, hogy az irodalmi érték helyett olykor előtérbe kerül a reklám, a hirdetés. A szellemi terméket is úgy árulják, mint a mosóport. Nagyon is ellenszenvessé válik, ha a bóvlit remekműként kezdik kínálni.

– Általában az elismeréseket átvevők azt szokták kijelenteni, hogy a díj kötelez. Melyek a további tervei?

– Megkésett embernek érzem magam, hisz beléptem a hatvanötödik életévembe, és most kaptam meg díjat, de azt mondom, hogy jobb későn, mint soha. A legutóbb idézett versemet Arany János tiszteletére írtam, aki szintén csalódott volt, mert megszenvedte az önkényuralmat, és apátiában, letargiában élte le az utolsó éveit. Egyik őszikéjében 1881-ben azt írta, hogy „hatvannégy esztendő untig elegendő”, ő már akkor öregembernek érezte magát, de érezhette is, mert hatalmas életmű állt mögötte. Tagja volt már az Akadémiának, átjavította a Madách-remekművet, Az ember tragédiáját, megírta gyönyörű líráját és nagyszerű balladáit. Én úgy érzem, nem vonulhatok vissza, nincs még kész a hátteremben az az életmű, amellyel meg lehetnék elégedve. Az elkövetkező időkben, ha nem is sokat, de fogok írni. Nemrégiben azt fontolgattam, hogy őszikéket írok, de ez az elismerés mintha a hosszabb elégiák műfaja felé terelne. Persze, ebben az életkorban már nem mondhatom el, hogy a díj kötelez, azt igen, hogy ösztönöz, vagy kedvet ad, de nagy fogadalmakkal már semmiképp sem rukkolok elő.