Évfordulós ünnep és díjosztás a Székelyföldnél

Az évforduló kapcsán Lövétei Lázár László főszerkesztő a folyóirat alapítóját, sokáig a főszerkesztői tisztséget ellátó Ferenczes Istvánt kérte fel, hogy ünnepi beszédet mondjon. Nem volt könnyű itt a provinciában irodalmi folyóiratot létrehozni – emelte ki Ferenczes István, aki főképp ezért az intézményalapítói tevékenységért vehette át pár éve a Magyar Köztársasági Lovagrend érdemkeresztjét. Elmondta, hogy másfél évtized alatt a kétkedőket is sikerült meggyőzni, és aktív irodalmi, kulturális életet építettek ki a folyóirat köré, egy élő intézménnyé vált. Száz év múlva, ha valaki előveszi a Székelyföld jelenlegi számait, alaposan megismerheti ezt a kort, amelyet kellőképpen dokumentáltak – vélte. Hozzátette, hogy sikerült, egy olyan saját szerkesztői gárdát is kinevelni, amely nagyon is jól ellátja a feladatát, saját esetét hozva fel pédaként erre, hiszen mint hangsúlyozta, amióta ő nyugdíjba vonult, nem kell az ilyenfajta tevékenységekből részt vállalnia.

A fenntartó, vagyis Hargita Megye Tanácsa részéről Burus Siklódi Botond köszöntötte a folyóirat szerkesztőit, aki a megye döntéshozó testülete kulturális szakbizottságának a tagja. Éppen az első Székelyföld borítóján található, Ferenczes István által lejegyzett fülszövegből idézett: „Nem az ide-oda locsogó vonatokhoz kell igazodni, amelyek hol Pestre, hol Bukarestbe szédítik az embert. Petőfi Sándor csillaga iránt kell venni az utat...” Ez a Székelyföld credója is lehetne, vélte Burus, kiemelve, hogy ezért vagyunk mi szerencsések, mert az írók, költők, alkotók nem utaznak külföldre a megélhetés reményében, hanem itthon teremtettek egy gyümölcsöző alkotóműhelyet.

„Egy tőből vágott, egy tőből faragott ember Ferencz Imre.” (…) „Nekem a régiek közül valahogy mindig Berzsenyi Dániel jut eszembe róla, az ő habitusa, kiállása, a szeme sarkából való nézése...” ‒ méltatta az első díjazottat Fekete Vince szerkesztő. A költeményei alapján pedig arra következtetett, hogy Ferencz Imre „magányos, önmarcangoló, a keserű tapasztalatokat szívósan maga előtt görgető, ám verseiben maximálisan kitárulkozó...”

Molnár Vilmos a szintén Székelyföld-díjjal kitüntetett kézdivásárhelyi Sántha Attiláról készített jellemrajzot. „Akik már elkönyvelték Attilát mint igen eredeti, mások szerint hajmeresztő hangvételű költőt, továbbá mint különleges irodalmi elvek teoretikusát, azok megint nagyot néztek,amikor 2000-től errefelé a magyar nyelv székely nyelvjárásának értő szakembereként és a moldvai magyar helynevek elszánt kutatójaként jelentkezett írásaival” ‒ hangsúlyozta. Ezúttal a kézdivásárhelyi bölcsész nyelvrégészi tevékenységét méltatta, hiszen ezért vehette át a folyóirat elismerését. „A nyelvrégészet leletei nem holt maradványok, amelyeket föld alól kell kiásni, csak a szavakat kell megtisztítani a megszokás porától, és előtűnik mindaz, amit őriz és életben tart a nyelv” ‒ idézte Czakó Gábort a Székelyföld szerkesztője. Mint mondta, Sántha Attilának a Székelyföld júliusi számában közölt dolgozata a Babba Máriáról, a vasorrú bábáról stb. nagyon is jól illeszkedik ebbe a keretbe.

A vajdasági Fekete J. József irodalomtörténésznek a Székely Bicskarend Díjat adományozták, a díjazottat Lövétei Lázár László méltatta. A zombori származású kritikusnak A perifériáról betekintő címet viselő sorozatát közli a folyóirat, ezért érdemelte ki az elismerést. A Székelyföld főszerkesztője megjegyezte, hogy olykor szerencsés helyzet a perifériáról írni: „Nem egyszer tapasztaltuk, hogy áldásos hatása is lehet a végvári életnek. Ha a hátunk mögé, a hajdanvolt ország belseje felé tekintünk, akkor nemcsak a Székelyföldet látjuk, hanem az egész Kárpát-medencét. Egyszerűen nagyobb a látószög, több mindent befog a szem, mintha mondjuk a pesti belváros miliőjében nyüzsögnénk. Pláne, ha olyan okos és megfontolt ember segít a tájékozódásban, mint amilyen Fekete J. József.”

Harmadik alkalommal nyújtották át a Szabó Gyula-díjat, ezúttal egy irodalomtörténésznek, a csíkszeredai Xantus Boróka kritikusnak. Ezt az elismerést a Romániai Írószövetség és a homoródalmási önkormányzat osztja. Az ígéretes tehetséget, a pályakezdő irodalomtörténészt Fekete Vince méltatta. Felsorolta a jó kritika jellemvonásait, ezekből a gondolatokból villantunk fel néhányat, a laudációkat teljes terjedelemben a Székelyföld következő számában közlik. „A jó kritika olyan legyen, hogy egyszerűen ne akarjon kimenni az ember fejéből. (…) A jó kritikából ne lógjon ki a lóláb. A jó kritikában ne legyen egyáltalán lóláb. A jó kritika tárgyilagos legyen. (…) A jó kritikát nem mondom meg, hogy kik írják. Egyikük, a legfiatalabbak közül éppen itt van most közöttünk.”