Elsősorban az értéket kell képviselni

– Hogyan választotta az színészi pályát?

– Számomra mondhatni tudatalatti volt a választás, mert először nem a színire, hanem egy reál tantárgyból felvételiztem szintén Marosvásárhelyen. Hamar rájöttem, hogy nem nekem találták ki ezt a pályát, így már egy év múlva jelentkeztem jó néhány egyetem különböző szakára. Többek között a színire is felvételiztem, végül is ezt választottam. Szóval nem ez volt a nagy tervem, habár középiskolában diákszínjátszó csoportban többször is szerepeltem, és végül itt kötöttem ki. Most már örülök ennek, legalábbis úgy érzem egyelőre, hogy megtaláltam a helyem. Ezért is tettem le a mesteri fokozatot is, a tavalyi tanévben végeztem szintén Vásárhelyen, és most itt vagyok a Csíki Játékszínnél.

– Kérem, egy kicsit részletezze a főiskolás és mesteri képzéses élményeit...

– Gáspárik Attila és Tompa Klára osztályában végeztem, így visszatekintve úgy tűnik, hogy az alapok voltak a legfontosabbak. Tanulságosak voltak a sokszor éjszakába nyúló, önfeledt hangulatú próbák. Aztán eldöntöttem, hogy a színészmesterségnél maradok és továbbtanulok. Az első benyomásom az volt, hogy számomra jóval könnyebben indul a mesteri képzés, mint ahogy történt ez a főiskolai évekkel. Ugyanakkor nehezebb is volt, mert a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színpadán is felléphettünk. Ez egyfelől megtiszteltetést, másfelől kihívást jelentett számunkra. Esetünkben nagyon is találó a „mesteri” kifejezés, hiszen konkrétan gyakorolhattuk a színészmesterséget.

– A Csíki Játékszín választotta önt, vagy ön a társulatot?

– Az utóbbi variáns a helyesebb, mivel az egyetem befejezése előtt gondoltam arra, hogy jó lenne most már megelőlegezni egy állást. Azt észleltem, hogy manapság nem az működik, mint néhány éve, vagyis hogy az egyes társulatok igazgatói eljönnek megnézni a vizsgaelőadásainkat, és kiválasztanak minket, hanem inkább nekünk kell állás után néznünk. A Csíki Játékszín igazgatója, Parászka Miklós rendező az egyetem tanára volt, ahogy ma is az, így ismertem őt, és amint kiderült, ő is figyelt rám. Úgy fél évvel a tanévzáró előtt felkerestem, és megkérdeztem, hogy jöhetek-e a csíki társulathoz színésznek. Igent mondott.

– Azért választotta Csíkszeredát, mert itt látott inkább garanciát arra, hogy állást kap, vagy mert itt egy fiatal, dinamikus társulatként működik?

– Mindenképp Székelyföldön szerettem volna elhelyezkedni, ezért próbálkoztam elsőként a Csíki Játékszínnél. Nagyon örültem persze, hogy egyből pozitív volt a visszajelzés. Később engem kerestek meg egy-két más színháztól, de én is tartottam magam az első megállapodáshoz. Választásomat persze az is indokolta, hogy a Csíki Játékszín egy fiatal, dinamikus társulat.

– Milyen gondolatokkal kezdi első évadját?

– Én nyitott vagyok bármilyen szerepre. Szeretném kipróbálni magam, a műfaj és a szerepkör sem számít egyelőre. Szívesen fogadom a kisebb szerepeket is, a nagyokat pedig izgalommal várom, mivel ezek egy színészi pályán felváltva szoktak jelentkezni.

Másfelől azt tapasztaltam, hogy manapság mintha egyre inkább futószalagon jönnének ki az előadások, persze most nemcsak arra gondolok, hogy nálunk működik így, hanem Nyugaton is. Remélem, hogy az előadások gyártása mellett továbbra is tudjuk az értéket képviselni. Elsősorban szerintem ez a fontos, és csak ezután következzen a látvány, avagy a sokkhatás. Nap mint nap tapasztalom, hogy olyan előadások születnek, amelyek sokkolják a közönséget, ugyanakkor nincs mondanivalójuk. Lehet sokkolni, hatást kelteni, sőt néha elengedhetetlenül kell is, de mögötte lennie kell egy mondanivalónak, amelyen a néző elgondolkodhat, amit továbbvihet. Én egyelőre naivan hiszek a csapatban, a közös, izgalmas – és nem stresszes – munkában. Az lenne a jó, ha az alkotási folyamatot valamilyen hit jellemezné, és itt gondoljunk bármilyen hitre, talán a legőszintébb és legtisztább az istenhit, de ez ma már oly távol áll a színháztól. Örülök, hogy itt lehetek, ahol úgy tűnik, hogy egy nagyon jó csapat dolgozik.