Caragiale társadalomkritikát írt, nem komédiát

– Rendezői karrierjét olvasva egyből feltűnt, hogy eddig nagyon sok magyar színházzal működött együtt. Kedveli ezeket a társulatokat, vagy talán inkább a sors hozta, hogy tőlük kapjon megbízatást?

– Szeretek a magyar társulatokkal dolgozni. Eddig körülbelül tizenöt előadást rendeztem magyarországi vagy erdélyi magyar társulatokkal – egyszer az újvidéki magyar színházzal is dolgoztam –, a magyar színészek ugyanis nagyon komolyan veszik a munkát. Szakmaként, mesterségként, alázattal viszonyulnak ehhez a hivatáshoz, nagyon fegyelmezettek és dolgosak. A román kollégáikról nem tudom én megállapítani, hogy tehetségesebbek vagy sem, de az biztos, hogy általában sokkal felületesebbek. Ha a nyelvi különbségek néha gondot is okoznak, nagyon sok előnyöm származik abból, hogy mindig számíthatok a színészekre.

– Ezúttal egy Caragiale-szöveget visznek színre, pontosabban a D`ale Carnavalului című vígjátéknak egy kortárs magyar átiratát. Ön szerint mennyire sikerült ez az adaptáció?

– Nem beszélem anyanyelvi szinten a magyar nyelvet, minden nyelvi finomságot nem értek meg, de úgy tűnik, hogy Parti Nagy Lajos nagyon jó munkát végzett. Sikerült neki a magyar nyelv segítségével megteremteni Caragiale világának légkörét. Hangsúlyozom, hogy itt nem fordításról van szó, hanem ahogy jól megjegyezte, átiratról. Amúgy szerintem nem is lehetne lefordítani teljes hűséggel magyarra a bukaresti mahala – olykor a máshol élő románok számára is érthetetlen – nyelvezetét.

– Úgy észleltem, hogy a magyar szöveg az eredetinél lényegesen hosszabb. Hogyan sikerült megoldani mégis, hogy pörögjön az előadás?

– Kezdetben egy-egy jelenet lelassult, de kismértékű változtatásokkal sikerült újra felpörgetnünk a cselekményt. A bemutató előtt egy héttel úgy éreztem, hogy eljutottunk a megfelelő ritmushoz. A színészek is nagyon lelkesek, nyitottak és készségesek voltak, jól ment a munka. Valóssággal kezdtem bánni, hogy egy hét múlva el kell hagynom ezt a várost. Úgy gondolom, hogy egy izgalmas, érdekes előadást valósítottunk meg. Egy kicsit a cselekmény kontextusán is változtattunk, az események néhány nappal a háború előtt történnek, mindez a szereplők tetteit, érzéseit a végletekig felfokozza.

– Ön szerint mit kell tennie manapság a színháznak, hogy a sok ezer tévécsatorna filmjeivel felvegye a versenyt?

– Szerintem a színház és a film teljesen külön világot képez. Nincsenek versenyben. A színház már több ezer évvel azelőtt létezett, hogy az első tévécsatorna sugározni kezdett volna. Sokkal élőbb a filmnél, hiszen nincsenek benne trükkök, minden hiba látszik, a színészek néhány óráig valóssággal a színpadon élnek. A filmek jeleneteit többnyire összevágják, a hibákat korrigálják, sokszor nemcsak a színészek játékára alapoznak, hanem különböző trükkökkel is megmásítják a valóságot, tehát az teljesen más.

Remélem, hogy a színház a művészetek temploma maradhat, ahová hittel és megfelelő lelki nyitottsággal lépnek be a nézők. Különben itt Csíkszeredában érezhető egy bensőséges kapcsolat a színészek és a nézők között, mintha az előadóművészek a helyi közösség kulturális követei lennének.

Igaz, úgy tizenhat éve, amikor a sok tévécsatorna megjelent, és az emberek valamiképp jobban éheztek a politikai cirkuszra vagy az „utcai megnyilvánulások színházára”, mélyponton is volt ez a művészeti ág, de azóta összeszedte magát. Manapság nem is a tévéműsorokkal, de nem is a közönség hiányával van a gond, hanem a pénztelenséggel. Ennek tükrében a színház önmagára jelenthet veszélyt, hisz a harmadik kategóriás színészi fizetések miatt nincs megfelelő munkamorál. Sőt, az is megtörténhet, hogy a színházmenedzsment a bevételek növelése érdekében a kommersz műfajok felkarolását szorgalmazza, ami mindenképp e művészet rovására mehet.

– Említettük, hogy Parti Nagy Lajos átirata egy kicsit aktualizálja a szöveget, habár úgy tűnik, hogy Caragiale művei mintha ma is érvényes problémákat fogalmaznának meg...

– Így van, a román műnek nem kell elkészíteni az átiratát, mivel mintha a társadalom nem sokat változott volna száznál több éve. Elég csak az újságokat fellapozni, vagy a híreket megnézni. Kiderül, hogy napjainkban is a hűtlenség miatti féltékenység mennyi konfliktust, verekedést, néha még gyilkosságot is szül. Caragiale a szatíráival pontosan a társadalmi erkölcsök hiányára akarta felhívni a figyelmet. Ez sikerült is neki, gondoljunk csak arra, hogy élete végét száműzetésben, Berlinben kellett leélnie. Akkoriban komolyan vették a kritikáját, feltételezhetően a szereplőinek voltak valós megfelelői is. Manapság – habár a világ és a „szereplők” nem sokat változtak – hajlamosak vagyunk a szatíráit nézve legyinteni, hogy mindez csak komédia, pedig itt jóval többről van szó...