Botár István: „a szakma talált meg engem”

Bár szerette a történelmet, sosem álmodta magát Indiana Jones szerepébe, aztán mégis régész lett miután tizenöt évvel ezelőtt sikeresen megpályázta a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem által a régész szakon meghirdetett ösztöndíjat. „Igazából a szakma talált meg engem, nem én a szakmát. Szerencsés véletlen volt, már első év végén rájöttem, hogy ez egy nagyon izgalmas dolog, nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a tanulásba\" – meséli Botár István.

Mint szavaiból kiderül, egy régész mindennapjai korántsem annyira kalandosak, mint azt talán elképzeljük, bár néha meglehetősen izgalmasak, olykor akár komikusak is. „Izgalmas, amikor az ember terepen, akár terepbejáráson van. A friss szántásban megyünk a traktor után, és próbálunk leletet találni. Így azonosítjuk a lelőhelyeket. Sokszor komikus a helyzet. Van, amikor a nénik elmondják, hogy édes lelkem, itt soha semmi nem volt, harminc éve kapáljuk ezt a földet, de nagy a sikerélmény, amikor meg tudom nekik mutatni, hogy egy bronzkori leletet találtunk a földjén. Aztán egy másik heuréka-élmény, amikor egy ásatás során egy adott korból az első leletet megtaláljuk. Például én és a kollégáim tártuk fel Csíkban az első Árpád-kori templomokat. Ez mindig nagy élmény, izgalom” – meséli lelkesen a Csíki Székely Múzeum fiatal régésze.

Munkájának vannak kevésbé látványos, de izgalmas részei is. „Az ember a saját nyers adataival kezd könyvtárazni, utánaolvasni, és akkor jön rá az összefüggésekre. Kevésbé látványos és érdekes az ásatások leszervezése, amikor győzködni kell a telektulajdonost, a polgármestert, a pap bácsit, a traktoristát, hogy a munkálatok elindulhassanak. Mivel helyi szinten nagyon kevés ember van, akit régésztechnikusként használhatunk, mindig nehézkes az első két-három nap, amíg a segítőtársakat betanítjuk, megértik, hogy nem feltétlenül köbmétereket kell kiásni, hanem rétegenkénti finom munkára van szükség” – fűzi hozzá.

Személy szerint sosem zárkózott el a szakmával járó fizikai munkától, maga is szívesen beáll lapátolni. Aztán ott van még a leletek megtisztítása, a cserépmosás, ragasztás, majd később a dokumentálás, az irodai munka, végül a lelőhelyről, a leletről, kutatásról összegző tanulmány publikálása. „Fontosnak tartom, hogy ezeket az értékeket, ismereteket minél hamarabb visszaadhassuk a helyi közösségnek. Ha mondjuk megjelenik szakkönyvekben, tanulmánykötetekben egy cikk, az a csíkszentmártoni bácsi vagy a csíkszentsimoni kislány életet nem befolyásolja, viszont ha egy helyi lapban, újságban, tévében az információ eljut hozzájuk, vagy nyílt órán beszélünk róla a gyerekeknek, akkor ez az ismeret visszacsordogál a közösségbe. Jó érzés, amikor a traktoristát a terepen meggyőzőm, hogy a friss szántásban van valami, amikor a pap bácsi megérti, hogy nem púp vagyunk a hátán, mert a templomában kutatunk, hanem a falu történelméhez, életéhez hozunk olyan ismereteket, amikről nincs tudomásuk. Egy marék, önmagában értéktelen koszos cserép, vagy egy árok, lakóház, amit feltárunk, az adott falunak a történetét évszázadokkal vetíti vissza. A helyi identitás szempontjából ezek fontos kicsi puzzle-darabok. Székelyföld ilyen szempontból nagyon szerencsés, mert sok még a kutatnivaló, gyakran van sikerélmény. Ezek az apró tudományos részeredmények azon túl, hogy helytörténetileg érdekesek, a Kárpát-medence történetére nézve is nagyon fontosak” – hangsúlyozza a régész.

E szakmának sajnos árnyoldalai is vannak, nem mindenhol örülnek az ásatásoknak, a kutatásoknak. „Vannak olyan falvak, lelőhelyek, amikor azt érzem, hogy ha nem is ellenségesek, minimum közömbösek. Van pap, aki örül, jön, beáll mellénk lapátolni, érdeklődik, de olyan is akad, aki alig várja, hogy elhagyjuk a helyszínt.” De nem szolgálja őket sem a törtvény, sem az intézményi háttér. Ha például egy építkezés lelőhelyet érint, a feltárás költségeit a befektetőnek, a tulajdonosnak kell állnia. A régész pedig ez esetben „pluszköltség”. „A törvény, a hatóság és a tulajdonos között pingpongoznak velünk, ez hálátlan szerep, nem nagyon szeretem. Mi vagyunk ilyenkor a fekete bárány” – jegyzi meg.

„Izgalmas, érdekes munka, tele kihívásokkal, javasolni tudom olyan embereknek, akik szeretnek tanulni, érdekli őket a kulturális örökségünk. Mivel Romániában kedvezőtlen a törvényi háttér, a fizetés, igazából nem javasolnám senkinek. Kicsit visszás dolog, de azt látom, hogy fiatal kollégák tömegei végeznek az egyetemen és mennek Németországba dolgozni. Imádom a munkámat, de a pedagógus és az orvos is szereti munkáját, és közben tele van keserűséggel, kételyei vannak, nem tud, nem mer tervezni” – mondja. Botár István munkája jelenleg több síkon zajlik, ásatási jelentést, tanulmányt ír, doktori címének a megvédésére és közben újabb megbízatásokra készül. Mert szereti munkáját.