Az igazi zene önmagáért beszél

– Csíkszeredában édesapja, id. Koppándi Jenő tanította hegedülni. Mennyire határozták meg zenei pályáját az itthoni évek?

– Érdekes, hogy nem én szerettem volna hegedűs lenni, sőt éppen ellenkezőleg, egészen tisztán emlékszem, hogy hatéves koromban még gyűlöltem ezt a hangszert. Édesapám azonban minden eszközzel ösztönzött, és nem volt számomra visszaút, muszáj volt gyakorolni. Hála Istennek, ez a gyűlölet két-három év alatt megfordult, és megszerettem a hegedűt, amikor is a hangszer kezdett a kezemben megszólalni. Szilárd alapokat kaptam itthon, amelyre a későbbiekben sikeresen tudtam építeni, persze ahhoz, hogy egy művészi pálya kialakuljon, sok mindennek közre kell játszani. Elsősorban a tehetség a fontos, de a kitartás is elengedhetetlen, és nem utolsósorban a szerencse is beleszól, olyan értelemben, hogy nem mindegy, milyen zenészekkel, tanárokkal hozza össze az embert a sors.

– Kik határozták meg a továbbiakban a pályáját?

– Kolozsváron folytattam a középfokú tanulmányaimat, ahol mindenképp meg kell említsem a néhai Wunderlich Mihályt , aki egy kitűnő pedagógus, egy nagyon jó hegedűtanár volt. Érdekes, hogy egyetemi éveim alatt sem volt rám senki akkora hatással, mint ő. Majd a kilencvenes évek elején jutottam Budapestre, ahol fejlődésemet, pályám kiteljesedését két embernek köszönhetem: Zsigmondi Dénes neves hegedűművésznek, illetve a zenekarunk jelenlegi karmesterének, Kocsis Zoltánnak.

– Melyik hegedűiskolát követte, a Hubay Jenőjét, vagy talán mást?

– Hubay-féle módszerekkel kezdtem tanulni Kolozsváron, később szintén a kincses városban  tértem át a Galamian hegedűiskolára, amelyet csak ajánlani tudok mindenkinek, aki ezen a hangszeren meg szeretne tanulni játszani. Az orosz-amerikai pedagógus által kidolgozott módszerek számomra mind a mai napig sokszor gyümölcsözőnek bizonyulnak.

– Mikor lett a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Európa egyik leghíresebb komolyzenei, együttesének  koncertmestere?

– Pontosan 2000-ben, vagyis amikor gyakorlatilag az új zenekar megalakult. Az elmúlt tizenkét évben nagyon sokat dolgoztunk, hogy a mai szintre eljussunk. A hírnévvel kapcsolatosan megjegyezném, hogy a komolyzene nem olyan, mint a sport, nem lehet behatárolni, hogy ki a legjobb (ki az első) és ki következik utána. Nem is ez a lényeg, mert mondhatjuk, hogy a művészet van annyira szubjektív, hogy minden az egyéni megítélések alapján dőljön el. Én inkább azt tartom fontosnak, hogy amit szakmailag, zeneileg meg tudunk valósítani, azt megtegyük, mert az igazi zene önmagáért beszél, azt nem kell minősíteni.

– Miként fogadta, hogy szülővárosába jönnek hangversenyezni?

– Először el sem hittem, hogy Csíkszeredába jövünk koncertezni, aztán elég hamar kiderült, hogy ez a kiszállás példás összefogással (a megyei és helyi önkormányzatok, illetve a Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa támogatása révén – a szerk.) megvalósulhat. Szerintem ez a város életében nagyon nagy kultúrtörténeti eseménynek számít. Számomra pedig van egy kellemes pikantériája ennek a fellépésnek, hiszen a világ minden táján fel szoktunk lépni, de ezt az érzést, ami most motoszkál bennem, sem New Yorkban, sem Washingtonban, sem Tokióban nem éltem át. Minden fellépést komolyan veszek, máshol is megpróbálom a maximális formámat nyújtani, de annyira nem érintett meg egyetlen hely sem, mint a szülővárosom.