Az ecsetforgató veterán huszár

Nemrégiben a csíksomlyói Fodor-házban köszöntöttek néhány veterán huszárt a Csíkszéki Mátyás-huszárok Egyesülete, valamint Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának szervezésében. A huszár hagyományőrzők ünnepélyes keretek között tisztelegtek Rácz József, Domokos Dénes, Imre István és Péter Ernő előtt, akik huszárként harcoltak a második világégés idején. Elhangzott ott egy fontos gondolat, miszerint: nem kell már nekik semmilyen állami kitüntetés, csak egy kis figyelem a helyi közösség részéről, hogy pozitív üzeneteik, erkölcsi tartásuk ne vesszen el, hanem öröklődjön át az elkövetkező nemzedéknek. A rendezvényre Nagy Benjámin is hivatalos volt, de betegség miatt nem tudott jelen lenni, így otthonában kerestük fel egy beszélgetés erejére.

„Az volt huszár, aki lovagolt”

Nagy Benjámin Csíkcsomortánban született 1925. január 2-án. Szülei földműveléssel foglalkoztak. Öten voltak testvérek, négy fiú és egy lány. A veterán huszár elmesélte: 1943. október 3-án mint levente vonult be katonának Szentegyházasfaluba (Szentegyháza – 1899-ig Szentegyházas-Oláhfalu – város Hargita megyében. 1876-ig Kápolnásfaluval együtt alkotta Oláhfalva városát, majd Szentegyházasfalu néven újra falu. 1968 óta, Szentkeresztbányával való egyesülése után város. 1990-ben a Szentegyháza nevet vette fel. Forrás Wikipédia). Itt báró Farkasfalvi Wieland Alfréd főhadnagy volt a leventekatonák kiképzője. Összesen harminchárman voltak ott leventék. Nagy Benjámin több bajtársa nevét is felsorolta: Szőcs Antal, Székely József, Kelemen Árpád, Petres Lajos, Petres Domokos, Bakó Venczel, Burján László, Xántusz Géza, Tóth Albert, Imecs Jakab, Demeter (keresztnevére sajnos nem emlékszik), Bodó Károly, Szabó Károly, Szabó József, Kelemen Árpád, Kelemen József.

Szentegyházasfaluból Szépvízre kerültek, a Magyar Királyi Honvédség 32. hegyi határvadász zászlóaljához, Bakó Kálmán zászlós vezetése alá. A 32-es hegyivadászoknak Böbl Gyula ezredes volt a parancsnokuk. „Mikor jött az ezredes, díszőrséget álltunk” – jegyezte meg Nagy Benjámin. Elmesélte: Szépvízről Sántatelekre (Gyimesbükk) kerültek, Bertalan Mihály zászlós keze alá, további képzésre. „Nálunk az volt a huszár, aki lovagolt, a csapat nagyobb része, az idősebbek málháslóvezetők voltak” – magyarázta az idős huszár.


Többször is bevetették az oroszok feltartóztatására

„1944 júliusának vége felé a mozgósítás után kiszálláson voltunk Bükkhavason egy hétig. Innen újra visszajöttünk Szermászó tetejére (Fügés-tetőre), mert az orosz partizánok akkor már betörtek a Pálos-patakáig. A tetőről az egész vidéket be lehetett látni. Láttuk, ahogy jöttek az orosz lőszerhordó kocsik. A Fügés-tetőn egy hétig be voltunk kerítve az orosz partizánok által, nem tudtunk onnan elmozdulni. Közben az angol repülőgépek fényszóróztak, majd aknavetőkkel lőtték állásainkat. Mi golyószórókkal voltunk ellátva, valamint nem megfelelő állapotú, még az első világháborúból megmaradt fegyverekkel, viszont a visszavonulás közben elavult fegyvereinket kicserélték magyar gyártmányú géppuskákra. A tetőről végül anyaországi katonák szabadítottak ki minket Mária neve napján. Pál Gábor vezetésével visszavonultunk Parajd felé.

Több település határában – Parajd, Szászrégen, Dedrád, Dipse, Bethlen, Szászlekence – vetettek be minket huszárokat az orosz csapatok feltartóztatására. Tudniillik mi huszárok tartottuk a frontot a lövészárkokban addig, amíg a gyalogosok felzárkóztak az oroszokkal szemben. Szászlekencét elhagyva Nagysomkút felé vettük az irányt. Akkor hallottuk, hogy Szálasi átvette a hatalmat. Azon a napon az oroszok egyáltalán nem lőttek. Nagysomkúton két hétig maradtunk, hogy tisztuljon a helyzet, hisz úgy láttuk, hogy a túlerővel szemben fölösleges a további vérontás. 1944. november végén érkeztem haza Nagysomkútról Csomortánba” – elevenítette fel emlékeit Nagy Benjámin.

Megjegyezte: édesapja a gyimesfelsőloki vasúti hídőrségnél szolgált a második világháború alatt, de időközben leszerelték, mert a két fiútestvér már a fronton volt. 1922-ben született bátyja Tölgyesen szolgált, majd fogságba esett és ott meghalt. A csobotfalvi világháborús emlékművön neve fel van tüntetve.

A háború utáni évek

Nagy Benjámin hazaérve a családi házat leégve találta. Elmesélés alapján megtudta, hogy a németek gyújtólövedékkel felégették a falu alszegi részét. Harminckilenc gazdaság részben vagy teljes egészében leégett. „Tudtommal semmiféle kártérítést nem kapott ezért senki” – neheztelt Nagy. Kifejtette: az újjáépítésben a közbirtokosság, a falusiak és a szomszéd települések lakói segítettek. Kalákában építették újra a házakat.

A háború utáni nehéz esztendők meghiúsították számára a továbbtanulást, pedig mint mesélte, Nagy Imre festőművész 1946-ban hívta Kolozsvárra a főiskolára, de nem tudott menni. Közben munkaszolgálatra is behívták, mivel a háború alatt nem töltötte ki a két évet. Ezért hogy meglegyen a két esztendő, „a párttitkár a kulákok közé beírt, és elvittek Brassóba a Kocsis-féle ILLEFOR fafeldolgozó gyárba fél esztendőre”. Huszonöt évet dolgozott Szépvízen és Csíkszeredában az állategészségügynél, majd átment a zöldségfeldolgozó iparba, ahol díszítő kirakatrendező volt. Innen vonult nyugdíjba immáron harminc esztendeje.

A festészet iránti szeretete sosem szűnt meg. Festőtanfolyamot is végzett, Gaál András és Márton Árpád voltak a tanárai. Főleg pasztelleket fest, viszont volt időszak, amikor olajfestményeket is alkotott. A tájképeket kedveli. Műalkotásai több kiállításon is szerepeltek az országban.