Molnár Attila fotóművész 1848–49-es szabadságharchoz kötődő dokumentumképeiből nyílik kiállítás szerdán 17 órától Csíkszeredában, a megyeháza galériájában, melyet Ványolós István történelemtanár ismertet. Az alábbiakban a fotógyűjtővel, muzeológussal beszélgettünk, akinek nagyon értékes személyiségek portréi vannak a birtokában.
2012. március 12., 17:332012. március 12., 17:33
2012. március 12., 19:442012. március 12., 19:44
– Régóta gyűjti a dokumentumértékű fotókat, tudott-e a szabadságharc idejéből származó képeket beszerezni?
– Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején még alig volt elterjedve a fotózás (Louis Daguerre 1839-ben hozta nyilvánosságra a találmányát – a szerk.), ez idáig a 13 tábornok közül csak egy, Kiss Ernőről fennmaradt korabeli fotóról (egy talbotípiáról) tudunk. Nekem van róla másolatom, de mivel a kiállítás az én gyűjteményemben fellelhető fotórelikviák feldolgozásából készült, most nem tártuk közszemlére. Úgy hallottam, hogy talán a Csíki Székely Múzeum tulajdonában van egy korabeli csíki vonatkozású dagerrotípia, de nem ellenőriztem az információt. Amúgy, amint már említettem, a tárlat anyagát teljesen a magángyűjteményemben fellelhető fotókból válogattam. Az arculatát Ádám Gyula fotóművész, a Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársa tervezte, ő digitalizálta, illetve nagyította az eredeti képeket is.
– Milyen fotók képezik a tárlat anyagát?
– Azokat a személyiségeket kerestem, akik valamiképpen kötődnek a szabadságharchoz, Orbán Balázstól például nem lehet eltekinteni. Igaz, hogy ő éppen keleten tartózkodott, amikor kirobbant a forradalom, de igyekezett besegíteni. Már azt is tudjuk róla, hogy körülbelül százötven fős szabadcsapatot toborzott Törökországban, amikor viszont elérte a birodalom határát, értesült, hogy már leverték a szabadságharcot. A későbbiekben nem csak hogy Kossuth Lajos Törökországba menekülő csapatához csatlakozik, hanem ő segíti a magyar emigránsokat szállással és munkahellyel, sőt – állítólag – egyszer meghiúsította az egykori kormányzó megmérgezését is. Persze, hogy ilyen körülmények között sokáig nem térhetett haza. Londonba utazott, ahol Petőfi barátjával, Teleki Sándorral ismerkedett meg, Jersey, illetve Guernsey szigetén a szintén emigrációban élő Victor Hugóval barátkozik össze. Úgy tudjuk, hogy a fotózást is itt sajátította el, és ő az első fotós, aki az egész Székelyföldet körbejárta és megörökítette.
Említeném még Egressy Gábor színészt, róla is van archív felvételem, ő volt az, aki 1848. március 15-én a Nemzeti Színházban a Nemzeti dalt előadta (néhány kutató szerint már a Nemzeti Múzeum lépcsőjén is ő szavalta el Petőfi versét – a szerk.), a későbbiekben Szeged kormánybiztosa volt. Ő is emigrált, sőt egy naplóban meg is örökítette a menekülés éveit.
Itt van persze – továbbá – idősebb csíkszentkirályi és krasznahorkai gróf Andrássy Gyula portréja is, őt 1849-ben jelképesen, távollétében elítélik és felakasztják, személyiségének fontosságát viszont semmi sem igazolja jobban, minthogy ő alakít kormányt 1867. február 17-én. Az ő portréja litográfia alapján készült.
Magáról Kossuth Lajosról is van portrém, azért vagyok rá büszke, mert a Magyar Nemzeti Múzeumban is csak másolat létezik, amelynek nem tudják, hol készült az eredetije, a sajátomon meg szerepel a készítőjének, John Moffat fotográfusnak a neve.
Portrét hoztam gróf Esterházy Pál Antalról is, aki a Batthyány-kormányban szerepet vállalt, de mikor kiderült, hogy nem tudnak a Habsburgokkal kiegyezni, kilépett és visszavonult, a háttérből figyelte az eseményeket, hogy ne veszítse el vagyonát. Van Deák Ferencről is fotóm, aki szintén visszavonult, szerintem a császár tőle félt a legjobban, mert ő volt a legjártasabb jogász, aki bármilyen tárgyalást könnyen a maga érdekére tudott – indokoltan – fordítani.
– Úgy tudom, hogy másfajta fotók is láthatók a tárlaton.
– Igen, itt van Türr István szabadságharcos, olasz királyi altábornagy portréja. Ő volt az egyik legfontosabb garibaldista, Piemont bevételéért érdemelte ki a „rettenthetetlen magyar” címet, valamint az ő érdeme, hogy a Korinthoszi-csatorna építése befejeződött. A legfontosabb garibaldista képét azért tártam közszemlére, mert 1848-ban és 1849-ben nagyon reménykedtek a magyarok, hogy az osztrák fennhatóság alatt álló olasz területeken is fellázadnak, és a két tűz közé kerülő monarchia megbukhat. Persze, most már tudjuk, hogy a carbonistákat a 19. század harmincas éveiben leverik, 1859-ben robban ki a Garibaldi vezette forradalom.
Továbbá a magas rangú személyek mellett csíki kötődésű egyszerű emberek portréit is közszemlére tártam. Családi emlék is köt a forradalomhoz, hisz szépapám, Molnár Ignác honvéd volt, és részt is vett a szabadságharcban, túlélte a segesvári csatát. Mivel több ilyen fotó is az egyesületünk (Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület) tulajdonában van, az elkövetkezőkben egy teljesen csíki kötődésű negyvennyolcasok fotótárlatát szeretnénk megvalósítani.
A tárlat anyagát az 1848-as zászlók hazahozatalát dokumentáló fotók zárják, melyek 1941-ben készültek, a magyarok ugyanis diplomáciai úton szerettek volna barátságot kötni az oroszokkal. Ez volt az oroszok gesztusa, később persze a második világháborúban ezek az erőfeszítések meghiúsultak, a németek nyomására egymás ellen kellett harcoljanak a fronton.
A kiállítás szervezői: Hargita Megye Tanácsa, Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület, Hargita Megyei Kulturális Központ, Hargita Megye Tanácsának Műemlékvédelmi Közszolgálata.
szóljon hozzá!