„A Jóisten engem dédelget, burokban tart”

„Egész pici koromban kiderült, hogy nekem dolgom van a színpadon. Ahol két deszka egymás mellé ért, én arra felálltam és valamit előadtam. Nem volt kérdés, hogy nekem ezt kell csinálnom. Érettségi után kicsit meginogtam, és elkezdtem gondolkodni, mi egyebet lehet csinálni. Fizikus, tanár, mérnök akartam lenni, aztán Magyarországon beiratkoztam a Tanítóképző Főiskolára. De csak a színészethez vezetett az út, mert egy év után hazatértem, és felvételiztem a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színművészeti Karára, majd négy évet voltam a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze. Gördülékenyen alakult minden. Többször is felmerült, hogy talán abba kellene hagyni, vagy egyebet csinálni, de valahogy mindig úgy alakult, hogy erről a pályáról nem tértem le, inkább úgy éreztem, hogy a pálya engem fogva tart – mesélte Gabriella a Csíki Hírlapnak adott interjújában.

Arra a kérdésre, hogy okozott-e belső vívódást a Kolozsvári Állami Magyar Színház elhagyása, elmondta: bármennyire is furcsa, de semmiféle vívódást nem okozott a váltás. „Találkoztam Csongival, a férjemmel, és eljöttem vele Csíkszeredába. Ilyen egyszerű. Mi elég gyorsan rájöttünk, miután megismerkedtünk, hogy megtaláltuk, amit kerestünk. Úgy szoktam mondani, hogy a vele való találkozás karmikus, racionális magyarázata annak, hogy miért jöttem el, nincs. Nálunk minden valahogy egyértelmű volt. Próbáltak a barátaim meggyőzni Kolozsváron, hogy ne hagyjam a nagyvárost egy kisvárosért, egy művészszínházat egy kezdő színházért, de bennem nem is merült fel mindez. Sosem éreztem, hogy a váltásokkal, a döntésekkel valaha bármiről is lemondtam volna. Mentem, amerre éreztem, hogy mennem kell. És megérkeztem. Ezek a döntések lélekben dőlnek el, érzem, hogy hol a helyem.

A család és karrierépítésről azt vallotta: szépen, gördülékenyen és természetesen zajlott. „Nem mondom, hogy nem voltak nehézségek, de csak annyi, amennyi arra kell, hogy az embert formában tartsák. Igazán nagy megpróbáltatásaink nem voltak. Sokat számít, hogyan állunk a dolgokhoz, hogyan kezeljük az esetleges problémákat, mi marad meg belőlük. Vannak buktatók és nagy veszteségek, ahogy nekünk is voltak, de sosem azt éreztük, hogy rosszat osztottak nekünk, vagy odafentről megbüntettek bennünket. Nem véletlenül beszélek többes számban, úgy gondolom, mindenkinek van egyéni sorsa, de mi a férjemmel valahogy egységben vagyunk, kéz a kézben megyünk, és mindent együtt viszünk. Összeteszem a két kezem, és hálás vagyok, úgy érzem, hogy a Jóisten engem a tenyerén hordoz, dédelget, burokban tart.”

„Az egyik nagyon fontos dolog, amire rájöttem, hogy az embernek elsősorban önmagával kell békében lenni. Ha ez megvan, már mindjárt könnyebb a másikkal is. Ha megtalálod a saját belső békédet, megnyugvásodat, saját identitásodat, akkor a körülötted lévő emberek, események is kezdenek veled harmonizálni. Lényeg az, hogy mindenkinek magának kell megtalálni az utat ahhoz, hogy szépen tudja élni ezt az életet. Értek engem is közben csalódások, de úgy gondolom, hogy ezek tanulópénzek. Mindig összeteszem a kezem, és megköszönöm, mert ezekből rengeteget lehet tanulni saját magunkról” – vallja.

A gyerekei kapcsán érdeklődve elmondta: három lánya van, három teljesen különböző egyéniség, akikkel nap mint nap újraismerkedik és újrakutatja őket a férjével. „Ez egy gyönyörű történet, még akkor is, ha sokszor nehéz, és úgy érezzük, el vagyunk akadva. A nevelésben az egyik legfontosabb dolog a példamutatás. Ha én magamat rendben tudom, ha megtalálom a saját boldogságomat, elöl járok és mutatom, hogy így csináljátok. Ránevelni, ráidomítani őket nem hiszem, hogy jó lenne, és nem is tudom, hogy kellene csinálni. Sokat beszélgetünk, és igyekszem olyan viszonyban maradni velük, hogy érezzék: bármikor bármit elmondhatnak. Addig, amíg mindent elmondanak, amíg mindent meg tudunk beszélni, együtt vagyunk. Abban a pillanatban, amikor titkolózni kezdenek, már saját számlán vannak, és akkor már nem tudok segíteni. Akkor sokkal nehezebb lesz a sorsuk. Fontos, hogy érezzék: a család ott van a hátuk mögött, fenntartja őket, alájuk nyúl, igenis össze lehet zuhanni, mert vannak ölelő karok, amik kifogják.”

Arra a kérdésre, hogy a gyermekvállalás nem ment-e a szakma rovására, arról számolt be a Csíki Hírlapnak, hogy az első két gyermek egymás után jött, nem is ment vissza dolgozni, ez négy év kimaradást jelentett. „Nem aggódtam egy percet sem. Azt is elképzeltem, hogy mi lenne, ha nem térnék vissza a pályára, mert milyen rossz lesz, hogy hétvégén mikor szabad a család, vagy ünnepnapokon mi dolgozunk. Nehéz, amikor a kicsi négyéves lányom beleordít az estébe, hogy anya, gyere haza. Szakad meg a szívem, de el kell menni. Sokszor hallom, hogy egy színésznőnek nem lehet elmenni két évig gyermeknevelési szabadságra, mert az hatalmas szakmai visszaesés. Ezt nem így éreztem, azt éreztem, hogy felgyűlt bennem a játékkedv, és a visszatérés utáni első év volt színészi pályám legszebb éve. Engem már nem érdekelnek a szakmai teljesítmények, engem az örömszerzés érdekel: a pálya által adható és kapható öröm. Színész a munkájának nem örülhet, ha közönsége nem örül, és a közönség nem tud örülni, ha a színész nem örül” – vallja.