A színészpartnertől is sok minden függ

– Miként fogadta a hírt, hogy az elmúlt évadban a közönség a legjobb színésznőnek választotta.

– Első pillanatokban el sem hittem, mivel egyáltalán nem számította rá. Úgy gondoltam, hogy mindig azok a színésznők kapnak közönségdíjat, akik már több éve egy társulat tagjai. Én végül is a 2011–2012-es évadban három szerepet játszottam, de még nagyon új vagyok itt. Szóval az évadzáró gálán ültem a padon és örvendtem, hogy Kosztándi Zsoltot választották a legjobb színésznek, amikor a pontszám szerint színésznőket kezdték visszafele sorolni és a negyedik, harmadik, második neve is elhangzott, gondoltam nem leszek benne az első négyben. Nagyon-nagyon örülök, hogy engem választottak. Úgy érzem viszont, hogy ez egy megelőlegezett bizalom, amire rá kell szolgáljak, vagyis nem szabad elszaladjon velem a ló. A közönségdíj egy nagy felelősség, arra ösztönöz, hogy a következő évadtól még többet adjak magamból.

Bevallom, számomra ez a munka nagyon sok gyomorideggel jár. Én nem tudom a színészi munkát egyszerű mesterségként űzni, nem az történik velem, amit általában mondanak, hogy kellene, vagyis, hogy kijövök a színház kapuján és minden, ami ott történt, ott is marad. Próbaidőszakban sokszor elfelejtek telefonálni, kommunikálni, de szerencsére olyan emberek vannak a környezetemben, akik ezt megértik. Édesanyám is tudja már, hogyha egy hete nem hívtam fel, nem azt jelenti, hogy valami baj történt velem, hanem, hogy sok a munkám.

– Úgy érti, ha egy új szerepet kap teljesen más beállítódásba megy át, és olykor nehéz a mindennapi életben Kiss Borát is alakítani?

– Általában úgy történik, hogy olvasópróbán még Bora vagyok, aztán egyik napról a másikra ez valahogy átalakul. Legutóbb a Búzakalászban Mártát alakítottam, és észrevettem, hogy otthon is kezdtem olyan impulzívan, ingerülten viselkedni, visszapofázni mint ő. Mégis, talán ezt a szerepet kedveltem az elmúlt évadban a legjobban, amikor olvasópróbán kézhez kaptam, ugyanis arra gondoltam, hogy én egy ilyen nőt képtelen vagyok alakítani. Csodálkoztam, hogy miként lehet valaki ennyire nő. Hihetetlen volt számomra, hogy miért forog úgy az agya, ahogy forog? Miért olyan furcsa az attitűdje? Voltak olyan pillanatok, amikor megmenthetné az Árva Kiss Endrével (Kosztándi Zsolt) kötött házasságát, de nem teszi. Ahelyett, hogy a szerelmét fejezné ki és kapcsolatuk erősödhetne, vagy legalábbis visszatérne a normális mederbe, a gondra mindig rátesz még egy lapáttal és megnehezíti a helyzetüket. Nagy kihívást jelentett megfejteni, hogy miért viselkedik így...

– Mennyire tudott ebben a folyamatban a rendező segíteni?

– Nagyon szerettem a szóban forgó előadás próbáit, mert sokat beszélgettünk Parászka Miklós  rendezővel ezekről a szerepekről. Meg kellett ismernem és értenem Mártát, a házastársi civódásokat, hiszen nekem nincs még férjem. Biztos, hogy teljesen más lett volna egy olyan színésznő számára eljátszani ezt a szerepet, aki már öt éve feleség.

– Úgy tudom, hogy éppen Parászka Miklós rendező, a Csíki Játékszín igazgatója ajánlotta, hogy Csíkszeredába jöjjön és a társulathoz szerződjön (Kiss Bora Sepsiszentgyörgyről származik – a szerk.).

– Igen, még Marosvásárhelyen, a főiskolán első év mesterin rendezte Parászka Miklós az Én és a kisöcsémet, amelyben Kónya Ütő Bence osztálytársammal alakítottuk a főszerepeket. Nagyon szerette a próbafolyamatokat, és azt mondta, hogy kellene folytatás, így szerződtetett minket a Csókos asszonyra, a Csíki Játékszín 2010–2011-es évadjának egyik előadására. Bevallom, hogy már akkor nagyon-nagyon megszerettem ezt a társulatot.

Azóta, az elmúlt évadban már majdnem mindenkivel dolgoztam. Ha játszol egy produkciót, akkor azok az emberek, akikkel megjelensz a világot jelentő deszkákon általában nagyon hozzád nőnek. Legnehezebben azt tudtam megszokni, hogy mindig gyorsan váltani kellett. Marosvásárhelyen a főiskolán ugyanis egy évben legtöbb két darabot vittünk színre. Itt meg alig fejeződtek be egyik darab próbái – néhány nap múlva – következtek egy más színmű olvasópróbái.

Eredetileg zenész szerettem volna lenni, középiskolában zongoraszakon végeztem, aztán megragadott a színész mesterség. Ha hangszeren gyakorol az ember, akkor annak rögtön érzi a hatását, tudja hogyha az illető művet előadja, mire számíthat. Egészen más a színészi munka, ahol sokkal nehezebb egymásra hangolódni. A színházban nagyon függsz a másiktól, mert ha a partnernek gondjai vannak, akkor kétszer annyit kell dolgozz, hogy neki is erőt adj és persze, hogy a jelenet is jól menjen. Ez az izgalmas ebben a munkában, mert a zongorajátékra visszatérve ott tudod, hogy mi következik, itt meg nem, mert nagyon partnerfüggő. Ha egy jó színészpartnert kapok, akkor viszont nagyon jól tudok összpontosítani, szárnyalni, akkor – ahogy mondani szokás – nem ismerek sem istent, sem embert, csak a játék érdekel.

– Milyen szerepeket vállalna a legszívesebben a következő évadban?

– Már most várom az újabb évadot, mert nagyon szeretek dolgozni. Nagyon kíváncsi vagyok a szereposztásokra, de nem azért, mert egyik vagy másik szerepet előnybe részesíteném. Szerintem nem szabad vágyakozni a szerepek után, mert könnyen lhet csalódni. Úgy gondolom, hogy aminek történnie kell úgyis az fog bekövetkezni. Én hiszek Istenben és úgy érzem, hogy mindig úgy egyengeti az utamat, ahogy a legjobb.