Az utolsó vacsora szentmiséje Zetelakán

A nagycsütörtök estétől nagypéntek délutánig tartó időszak a római katolikus egyház liturgiájában az Úr szent vacsorájának emlékezete és szenvedésének kezdete. Oda hív az egyház, ahol minden elkezdődött – az utolsó vacsora termébe. Szentírási üzenetben benne rejlik a barátság, az árulás, a mosoly, a képmutatás, de a jövőnek adott remény is – emlékeztetett Jánossi Imre.

Jézus ekkor adta át búcsúajándékait: szeretetének jelét a lábmosásban, Testének és Vérének szentségét, a papi átváltoztató hatalmat, s mintegy végrendeletül elmondta búcsúbeszédét és főpapi imáját egyházáért. A szentmisei ünneplés Krisztusnak szól, aki egészen odaadja magát az emberiségnek az Oltáriszentségben.

Egyetlen nap alatt nagy misztériumokat idéznek fel a hívek.

Cselekmények, gesztusok, jelképek

Nagyon sok ministráns állta, ülte körbe az oltárt. A gazdag jelképtartalmú nagycsütörtöki liturgiát együtt mutatta be Papp Antal plébános és Jánossi Imre segédlelkész.

A szentmise glóriájára megszólaltak a zetelaki nagytemplom harangjai, zengett az óriási orgona és csilingeltek a csengők. Utána néma csend telepedett az impozáns templomra. Nagyszombati vigília glóriájáig ez a legmélyebb gyász csendjele. A szentírási gondolatok, zsoltárok, miseénekek zenei kíséret nélkül, a Boros Valér Kórus, Jakócs Zoltán kántor és a miséző pap hangján szólaltak meg.

Az olvasmányban az Egyiptomból való szabadulásról, a szentleckében Jézusnak és apostolainak utolsó közös vacsorájáról, az evangéliumban pedig Jézus szeretetkinyilvánításáról hallottunk – a szenvedése előtti estén megmosta apostolai lábát.

„Ma újra elevenen hangzik a felszólítás: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! – idézte Jézus szavait az ünnep szónoka. – Ne fáradjatok bele megtörni a kenyeret és megmosni a másik lábát! Mert így válik élővé az emlékezet, így válik halhatatlanná a gesztus!”

A kancsó, amit eme szertartáshoz használt, Sándor Szidónia Julianna kézzel festett munkája, rajta nagycsütörtöki felajánlás antifónája: Ahol szeretet és egyetértés, ott az Isten. A kendő, amellyel a megmosott lábakat letörölte, a Jánossi Imre nagymamája által szőtt kendertörölköző volt. „Jóságának egy hagyatékdarabja” – árulta el kérdésünkre a segédlelkész.

Ezen a szentmisén templomnyian áldoztak a kenyér és a bor színe alatt. A mise végeztével az Oltáriszentséget ünnepélyesen, kereplők hangja mellett az e napokra fenntartott őrzési helyre, a mellékoltárhoz vitték – a húsvéti vigília áldoztatásáig ott őrzik.

Aztán az oltárfosztás szertartása során a pap Jézus szenvedéseinek emlékezetére minden virágot, terítőt, gyertyatartót és feszületet eltávolított az oltárokról, és azok így maradnak a nagyszombati liturgiáig. Eloltották a gyertyákat, és a templom fényforrásait is szerre lekapcsolták.

A nagycsütörtöki oltármosás szimbolikus kellékei a bor és a víz, annak emlékére, hogy Krisztus testét a kereszten vér és víz fürdette. A pálmaággal történt lemosás után a pap megkente az oltárt rózsa-, áloé- és orgonavirágmirhával vegyített keverékével.

Végül öt kis andezit lapon elégették a vízkeresztkor megáldott tömjént. Annak jeleként, hogy amit a világban megjelent Üdvözítőnek a napkeleti bölcsek ajándékként hoztak, a húsvéti szent három nap nyitányán, Krisztus öt szent sebének ajánlott tiszteletként és ajándékként égették el – az imádság mennyekbe törő ereje szimbólumai gyanánt. Az asszonyok, hisz ők voltak egykoron a legnagyobb részvéttel Jézus halálakor, a templomból történő távozásukkor zsebkendőiken hazavihették a „kenet illatát”.

A nap szentségimádással ért véget Urunk Olajfák-hegyi szenvedésére emlékezve. Hatalmas szorongást érezve, mondja az evangélium, Jézus azt kéri övéitől, hogy: „Virrasszatok és imádkozzatok velem!” Ez volt Jézus számára az elhagyatottság és magány órája, amelyet az éjszaka és az elfogás követett – a Kálváriára vezető fájdalmas út kezdete.