Akit időnként lemagyaroznak és lerománoznak

– Szóval nem a családban tanult meg magyarul...

– Nem. Bár, amint említettem, negyedrészben magyar vér folyik az ereimben, anyai nagyszüleim elváltak, amikor édesanyám kisgyerek volt. Édesanyámat nagyanyám nevelte, és, bár magyar nevet viselt, alig ismerte a nyelvet. Szász nagyanyám inkább a román nyelvet beszélte, mintsem a szászt.

Egyszer aztán a kezembe került Gárdonyi Géza regényének, az Egri csillagoknak a Székelyudvarhelyen is megfordult, bukaresti Gelu Păteanu által készített román fordítása. Bár remek munkát végzett, mégis hiányérzetem támadt a könyv olvasása közben: hiányzott abból a magyar lélek, a magyar nyelv. Akkor eldöntöttem, hogy a regényt a magyar eredetiben olvasom el. Laci (Debreczeni László – szerk.) barátom a hír hallatán kikerekedett szemmel kérdezte: »Te megbolondultál? Hiszen ez számunkra is nehéz olvasmány!«. Ennek ellenére segített nekem, és végül sikerült értve elolvasnom a regényt, ami remek élményt nyújtott számomra.

Akkor éreztem úgy, hogy számomra a járható út a párbeszéd előmozdítása.

– A gyerekkori barátságokra vezethető vissza az önre jellemző tolerancia és a magyar-, illetve románajkúak közötti párbeszéd szorgalmazása a jobb együttélés érdekében?

– Azt hiszem, túlnyomórészt valóban onnan ered; emellett úgy vélem, ez szerves része annak, amit transzszilvanizmusnak neveznek. Hiszen megértettem, hogy mi, erdélyiek sokfélék vagyunk:

Ha valaki Erdélyt magáénak akarja, az összes, különféle etnikumú lakosával együtt kell akarnia. Számunkra ez „toţi”, „mi”, „wir”, nyelvtől függetlenül mi, erdélyiek ilyenek vagyunk.

Azt azonban tudjuk, hogy 300 évvel ezelőtt, ahogy 400 év múlva is mind itt lesznek a leszármazottaink. Ezért részesítem előnyben a párbeszédet. Nem szeretem a háborúskodást, melyet most is láthatunk Ukrajnában is. Mindegy, kinek adunk igazat az ott keletkezett konfliktusban, azt láthatjuk, hogy ez a konfliktus egy legalább száz évig tartó gyűlölködést szült az ukránok és oroszok között.

Tényleg nem érdekel egy adott személy etnikuma, bőrszíne, vallása, ehelyett az fontos számomra, hogy egy kiegyensúlyozott ember legyen, akivel, ha egy hegyet nézünk, ne azt mondjuk, hogy az a Fekete-tenger.

Ha ne adj’Isten, valakit egy fegyveres konfliktus során meg kellene védenem, nem érdekelne a nemzetisége, ha tehetném, megmenteném, függetlenül a nemzetiségétől. Nem szeretem a háborút, pacifista vagyok, ám szükség esetén valószínű, hogy harcolnék. Ám csak az utolsó pillanatban, ha már minden kötél szakad, hiszen számomra a szó egy sokkal fontosabb és jobb fegyver a golyónál.

– Nem érzi magát magányosnak ezzel a párbeszédre való buzdítással?

– Napjainkban sokan vagyunk magányosak. Ha azonban megtanulunk beszélgetni egymással, ha hajlunk a párbeszédre, egy pozitív erőt felmutató tömeggé válhatunk. Az őszinte párbeszéd hiánya miatt vagyunk magányosak. Nagyon fájdalmas is lehet a párbeszéd, mindegy, hogy szülő és gyerek között, baráti- vagy párkapcsolatban folytatjuk azt, de bármilyen érzékeny az adott téma, még mindig jobb a szó, mint egy pofon, egy ököl vagy éppen egy golyó.