Ahol mindenki egyforma

„Azért találkozunk, hogy emlékezzük: akaratunk ellenére sajnos, gyermekotthonban nőttünk fel, és lássuk, kiből mi lett. Soha ne szégyelljétek, hogy ott nőttetek fel a gyermekotthonban. Szégyelljék a szülők, hogy minket gyermekotthonba raktak, ti pedig legyetek büszkék arra, hogy kik lettetek. Ha meg rendetlenek vagytok, büdösek, mocskosak, és nem akartok dolgozni, na, azt szégyelljétek!” – hangzott el Tamás Sándor, a Remény Alapítvány elnökének köszöntőjében. Az alapítvány kilencedik éve szervez karácsony környékén találkozót a gyermekotthonokból kikerülteknek, a szombati rendezvényen közel háromszázan vettek részt.

„Ez a rendezvényünk egy jel, hogy létezünk. Próbáltuk többször magunkra vonni a figyelmet, hogy vannak olyan fiataljaink, akik nehezen illeszkednek be a társadalomba. Úgy érezzük, hogy a társadalom nem nyújt elég támogatást ehhez. Azt is szeretnénk igazolni, hogy nagyon sok fiatalunk van, aki családot alapított, elég sikeresen beilleszkedtek a társadalomba, azoké ugye, a győztes trófea, mert egy közösség a gyümölcseiről ismertetik fel” – véli Kozák József, a 3-as számú családi típusú elhelyező központ zenekarának vezetője, aki maga is gyerekotthonban nőtt fel.

„Önkéntesként tanítok zenét a gyerekeknek. Nagyon sok tehetség van ezen gyerekek között, az ember szinte megdöbben, amikor észreveszi, hogy mire képesek, mi minden kijön belőlük. Semmi többet nem szeretnénk, csak azt, hogy tudjanak róla: vagyunk és leszünk. Ez egy reális tény, amivel szembe kell nézni. Bízunk abban, hogy ezen találkozók által egyszer kellő fülekre talál a mi kiáltásunk” – hangsúlyozza a zenekarvezető.

Visszaemlékezés a Télapó-ünnepségekre

A szombati találkozó előadással kezdődött, szavalatok hangzottak el, táncprodukciót láthattunk, fellépett a szépvízi gyermekotthon és a csíkszeredai 3-as számú családi típusú elhelyező központ növendékeiből álló zenekar, valamint az idősebb, volt gyerekotthonosok elevenítették fel az annak idején a karácsony helyett tartott Télapó-ünnepségre tanultakat. „Az egyetlen jó dolog a gyermekotthonban a Télapó-ünnepség volt. Erre készülni kellett, vártuk, és végre foglalkoztak velünk. Volt egy lelkes nevelő, aki szívvel-lélekkel csinálta. Mi is szívesen mentünk próbára, mert tél volt, hideg volt, kevés hely volt, ahol fűtöttek a gyermekotthonban, de így mehettünk a melegbe, ott kiénekeltük magunkat, és vártuk 31-én este a Télapót. Ez nagyon nagy élmény volt!” – emlékezett vissza az alapítvány elnöke.

A meghívottak között olyan hajdani nevelők is voltak, akiket, mint a szervezők mondták, „szerettünk a gyermekotthonban, és akik kicsit többet foglalkoztak velünk, mint azok, akik csak azért voltak ott, hogy egy munkahelyük legyen”.

Letagadni, hogy honnan jöttél

Tamás Sándor elmondása szerint, amikor ők betöltötték a 18. életévüket, egyszerűen szóltak nekik, hogy hagyják el az otthont: „Senkit nem érdekelt, mi lesz velünk. Nagyon sokan közülünk mára családot alapítottak, a nulláról indultak, de lettek valakik, ami óriási dolog.”

A jelenlevők közül többen elmondták, hogy számtalan esetben – munkahelykeresésnél például – jó volt, ha letagadták, honnan jöttek. „Igaz, hogy nagyon sok gyerekotthoni nem tudott viselkedni, nem tudtak beilleszkedni, mert nem volt, aki megtanítsa őket. Agresszívek voltak, nyilván, amikor nincsen szülő, nincsen, aki megmagyarázza, mit hogy kellene tenni. Sok embernek volt itt a városban konfliktusa velük. Amikor bekerültem a gimnáziumba, és meghallották, gyerekotthonos vagyok, és még a bőröm színe is másabb volt, nagyon a lábamra kellett álljak, mert ha nem, el voltam taposva” – mondta el egy nevét elhallgatni kívánó, gyerekotthonban nevelkedett hölgy.

„Most szerencsére sokkal jobbak a kondíciók. Mi 40–60-an voltunk egy szobában. Egyfajta minikatonaság volt. Ha most valaki kap egy négyest, akkor két-három nevelő szépen odaáll és elmondják, hogy figyeljenek oda. Annak idején egyszer lenyírtak kopaszra, vagy nem szabadott enni, esetleg szobafogságban voltunk” – elevenítette fel egy másik, gyermekotthonban nevelkedett férfi, akinek jelenleg családja, gyermekei vannak. „Most, hogy gyerekeim vannak, annyit tudok, hogy a gyerekek arcán a könny azt jelenti a szülőnek, hogy figyeljen oda. A mi időnkben ez nem volt. Mi csinálhattunk akármit, senkit nem érdekelt. Ha sírtam, akkor még kaptam, hogy miért bőgök.”

Sorstalanság?

Azt mindenikük aláhúzta, hogy a fizikai bántalmazások bizony mindennaposak voltak az otthonban. „Hét éves voltam, amikor 1983-ban bekerültem a gyerekotthonba, félárván. Négyen voltunk testvérek, Lázárfalváról jöttünk, nagyon szegény családból. Az első osztály első évharmadát elvégeztem, semmit nem tudtam. Itt volt egy néni, aki tanított, és olyan szinten ütött-vert minket, hogy elmondani nem lehet. Radírral az arcunkat felradírozta, a krétával ütötte a fejemet. Én csak néztem 7 éves gyerekként, és nem tudtam, mi van, és mindig rettegve mentem lefeküdni, hogy reggel és este mi lesz. Vigyázni kellett arra, hogy a cipőmet ne lopják el, mert akkor reggel nincs, amiben iskolába menni, teljesen farkastörvények uralkodtak. Tíz éves koromig teljesen görcsösen teltek a napjaim” – idézte fel a múltat egy hölgy, aki jelenleg szintén családos, Magyarországon laknak. „Magyarországon érettségiztem, kötelező olvasmány volt a Sorstalanság, és éppen ment a mozikban. Elmentünk megnézni az osztálytársaimmal, és emlékszem, volt a filmben egy fürdés-jelenet. Azt kérdeztem, hogy mi ebben a nagy szenzáció? A gyerekotthonban sokkal rosszabb körülmények voltak, mint amit a film mutatott.”

„Jó dolog összegyűlni, mindenkinek valami eszébe jut, bár többnyire nem kellemesek az élmények. Tudunk egymásról, ahogy lehet, segítjük egymást” – összegezte Tamás Sándor.