A folyó ugyanis hurokként fogja közre a már bronzkorban lakott települést. A különleges műszaki megoldás számos vitát szült. Az elmúlt években afféle húzd meg, erezd meg játék alakult ki a tervezők és a helyiek között. Előbbiek egy költséghatékony megoldást keresték, utóbbiak a falu arculatáért és nyugalmáért szálltak síkra. És nem utolsó sorban: saját tulajdonaikért.

Végül egy olyan kompromisszumos megoldást sikerült találni, mely „csak” hat családi ház és a hozzá tartozó gazdaság feláldozását követelte. Négyet már eltüntettek a föld felszínéről, az ötödiket félig elbontottak, a hatodiknak még nem láttak neki. A Doda család otthona vita és ebből kifolyólag bírósági per tárgyát képezi.

Ott jártunkkor senkit nem találtunk otthon, de – a bontástól megszabadult, ám a sztráda tőszomszédságának keresztjével megáldott – szemközti szomszédokkal sikerült szóba állnunk.

A munkagépek szombaton is szinte reggeltől estig jönnek-mennek, zakatolnak, sároznak vagy poroznak, időjárástól függően. „Ez ezzel jár...” – mondja Barta László polgármester, és szavaiba nem fér kétség. Csakhogy az autópálya közvetlen szomszédjai mindennek nem örülnek. Mint némi öniróniával megjegyzik: egy jó van az egészben, már most kezdik szokni a zajt és a port. Varga József a sztráda tőszomszédjának számít, unokaöccse, Varga István egy házszámmal odébb lakik. Az idős gazda úgy véli,

Bár ő istenigazából nem is azokat sajnálja, akiknek ledózerolták a lakásukat, hisz így legalább csendesebb helyen vásárolhattak mást.

– panaszkodik Varga József. A férfi azzal vigasztalódik, hogy az útépítők hangszigetelő fallal kell szegélyezzék a sztrádát; ez viszont csak tompítja a zajt, de nem szünteti meg. Mint ahogy az áthaladó autók által kibocsátott kipufogógázt és a port sem szívja el valamiféle varázslatos gépezet.

Barta László polgármester is belátja,

Maga a kivitelezés is sok fejfájást okoz, azontúl, hogy családi házakat kellett lebontani és termőföldekről lemondani, a helyi úthálózat egy része is fokozatosan rongálódik.

– állítja a községgazda. Barta úgy érzi, ő mindent megtett annak érdekében, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon. Mint mondja, addig nem adta ki a bontási engedélyt, amíg az útügy nem volt hajlandó tisztességes áron kártalanítani azokat, akiknek fel kellett áldozni a családi házát. Még így is van, aki kevesli az állam által az ingatlan-kisajátításra folyósított összeget, ezért peres úton keresi igazát. A polgármester viszont örül, hogy az összes család, amely kénytelen volt elhagynia otthonát, Marosbogáton maradt, a faluban vásárolt új házat és kertet. „Persze, hogy az emberek több pénzt szerettek volna házaikért is, földjeikért is. Az állam a piaci áron kártalanította, tízezer lejt adott hektáronként. Csakhogy nem mindegy, hogy az ember akkor adja el a földet, amikor a pénzre van szüksége, vagy elveszik tőle, és valamivel kártalanítják” – fejtegeti Barta László. Mind ő, mind a falubeliek türelmetlenül várják, hogy már végre befejeződjön a pályaépítés, és az úttest szélére kerüljön fel a bogátiaknak megígért zajfogó kerítés.