– A varrás iránti szeretet a gyerekkoromba nyúlik vissza. Akkoriban kézzel varrtam ajándékba babákat, táskákat, és nagy sikerük volt. Aztán kimaradt az életemből, nem tudtam géppel varrni, és meg voltam győződve, hogy nem is tudom megtanulni. Amikor a kilencvenes évek közepén első alkalommal láttam Dolányi Annának egy, a foltvarrásról szóló könyvét, feléledt bennem a vágy, hogy ezt szeretném csinálni. Aztán egy baleset nyomán gipszbe került a lábam és több hónapra kiestem a munkából, akkor kezdtem kézzel varrani. Sikere volt, főleg a gyermekeim körében. Imádták. Vettem egy használt varrógépet és elkezdtem tanulni a technikákat. Meglepően jól ment. Eleinte a gyerekeknek varrtam, aztán ismerősöknek, rokonoknak, csak sokáig volt bennem egyfajta félsz is, hogy még mindig nem vagyok elég jó. Évekig vártam, amíg nyilvánosság elé léptem. Tulajdonképpen az internet „segített” ebben, hiszen egyrészt láttam, mit csinálnak mások, ugyanakkor egyfajta visszaigazolást is jelentett, hogy nem rosszabb, amit készítek, azoknál, amelyekért nyugaton eszméletlen pénzt adnak. Nyitottam egy boltot (internetes áruházról van szó), aztán a blogom és a Facebook ismertté tett. Volt egy kalandos kitérőm az artextil világába, ami a modern quilt technikával való foltvarrást jelenti, ez engem sokkal jobban érdekel. Csatlakoztam francia és román foltvarrókhoz, részt vettem hazai és külföldi kiállításokon. Ez lenne igazából az én világom, ezt szerettem volna csinálni, amióta belekóstoltam, viszont ehhez egy nagyon komoly anyagi háttér kell, így nkább a hagyományos foltvarrási technikákat használom.

– Babákkal kezdte...

– Diákkoromban az első rongybabát szülinapi ajándéknak varrtam. Amikor újra kezdtem varrni, a gyerekeknek készítettem karácsonyi manót, játékokat, aztán mindent, ami tetszett, amit kértek. Annyira, hogy a fiam a törött legóra is azt mondta, „nem baj, mert mami megvarrja”. Manapság gyerekszoba-dekorációt, párnákat, takarókat, babákat varrok. Néha egy-egy falikép is készül, hogy összekössem a modernebb és a hagyományos foltvarrást, de szoktam készíteni könyvjelzőket, táskákat. Gyakorlatilag bármit, ami a modernebb és hagyományosabb foltvarrási technikával összehozható. Nem rajzolom elő a mintát, hanem a géppel rajzolok. Korábban elvégeztem egy oktatói képzést, szeretnék valamikor majd tanítani is. Rengeteg lehetőség van benne. Egyfajta tudatos rögtönzés ez, legtöbbször nem maradok meg az eredeti elképzelésnél, hanem hagyom, hogy az ötletek magukkal ragadjanak. Mostanában megrendelésre dolgozom. Nehezebb, időigényesebb. Vásárlóim nagy része más városból, országból kerül ki, az internet hoz össze, hosszas levelezésbe telik az egyeztetés. Számomra nagyon fontos, hogy a megrendelő teljes mértékben elégedett legyen a munkámmal.

– Akkor messzi földre is kerülnek babák, takarók?

– Az országban majdnem mindenhová kerültek már, ez egészen biztos. De tudom, hogy vannak munkáim Olaszországban, Dániában, Amerikában, Dél-Afrikában.

– Ez tehetség dolga? Volt, akitől örökölni?

– Nagymamám varrónő volt, édesanyám tudott varrni, de még vannak a családban jól rajzoló emberek. Lehet, hogy van bennem tehetség is, de szerintem inkább sok munka kell meg kitartás. Önmagában az, hogy meg tudnám csinálni, mert tehetségem van, kevés lenne a boldoguláshoz. Én azt szoktam mondani, hogy van, akinek nincs erre belső engedélye. Valószínű, hogy mindnyájunkban van valahol mélyen elásva valamennyi készség, csak rá rakódnak tiltások, kudarcok. Én is nagyon nehezen vettem rá magam. Mint említettem, nem tudtam varrógépen dolgozni, és úgy képzeltem, minden mást tehetek, de ezt nem, ehhez nem értek. Nagyon sok görcsöt kellett lebontani, amíg varrni mertem.

– Az, hogy gyerekeknek varr, még szebbé teszi a munkáját.

– Látni a gyerekek, a szülők arcán az örömöt, nagyon jó dolog. Aki kézműves, és szenvedéllyel dolgozik, annak soha sem lesz első helyen a pénz, még akkor sem, ha ez a megélhetési forrása. Pénzért csinálom, nem akarok képmutató lenni, fontos, de nem ez a lényeg. Amikor elkezdtem dolgozni, az első években annyira lelkes voltam, hogy akár fizettem volna, csak engedjék, hogy varrjak. Ez a lelkesedés megmaradt, és ezért nem fogok soha „mennyiséget készíteni”. Nagyon sok munkával lehet tartani egy nívót, viszont az ember belefárad, kiég. Inkább egyedi darabokat készítek. Erre van igény.

– Kell figyelni a szakmára, jelennek meg újdonságok?

– Valószínűleg meg lehetne élni ennyiből is, amennyit tudok, de ez nekem nem elég. Rengeteget változik önmagában a foltvarrás is, amely az egész világot behálózó tevékenység, a világon több mint tízmillió ember foglalkozik vele. A hagyományos megmarad az amerikai gyökereknél, viszont a modern foltvarrás rengeteg új technikát hoz, amire érdemes figyelni, sokat lehet tanulni.

– Amikor ön felől érdeklődtem, meglepődtem, hogy milyen sokan ismerik a foltvarrást, vagy tanulni akarják.

– Amikor a foltvarrást elkezdtem, azt hiszem, az elsők között voltam Erdélyben, de tudom, hogy ma már Erdély-szerte, Csíkszeredában, illetve a környéken is sokan vannak. Azt hiszem, sokukat, ha nem is én indítottam el, de befolyásoltam a munkáimmal. Tőlem is gyakran kérdezik, hogy indítok-e tanfolyamot. Még nem, mert sajnos az időmbe nem fér bele, de tervezem, mert látom, hogy sokan szeretnének ezzel foglalkozni. Én egyedül tanultam, de biztos sokkal könnyebb, ha valaki megmutatja. Amikor én kezdtem ezzel foglalkozni, még könyvek is alig voltak mifelénk, az internettel pedig elég későn találkoztam, ami lehet, hogy nem is baj, mert addigra már kialakult a saját stílusom.

– Úgy hallottam, a gyerekei is tehetségesek.

– Mindketten nagyon ügyesek. A lányom a Nagy István Művészeti Szakközépiskola textil szakán tanul, a fiam pedig másodéves grafikus növendék Temesváron. Amikor mindenki egyszerre alkot, műhelylakás van nálunk. De szeretem. Ez egy nagyon nekem való életforma.

– Véleményezik gyerekei a munkáit?

– Mindig is bíztam az ítéleteikben, főleg a gyerekmunkánál. Ha a gyereknek tetszett, akkor lehetett tudni, hogy jó irányba haladok. Megesett már, hogy krokodilt kellett varrnom, és a gyerekeket kértem meg, hogy rajzoljanak nekem egyet.

– És ők kikérik az ön tanácsát, véleményét?

– A lányom most már igen, bár az elején ettől teljesen elzárkózott. A fiam kevésbé, de neki más is a szakiránya. El kell mondanom, gyakran foglalkoztatott, mennyire hagyhatom, hogy a munkám, a szenvedélyem elhatalmasodjon, mert nagyon bele tudok mélyedni, és amíg kisebbek voltak, aggódtam, hogy nem lopom-e el tőlük az időt, nem megy-e a varrás a gyereknevelés rovására. Néhány napja láttam az egyik közösségi portálon, hogy a lányom példaképnek a Facebok oldalamat, a Katafoltot ( https://www.facebook.com/Katafolt ) írta be, ez nagyon-nagyon jólesett. Azt hiszem, nem rontottam annyi mindent el, ha ő így gondolja.

– Biztosan tudja, hogy örök kedvenc marad egy-egy ön által készített darab.

– Tavaly küldött valaki egy fényképet két babáról, amit talán tíz évvel ezelőtt vásároltak tőlem, és az a két baba még mindig nagy becsben van. Ez nagyon szívmelengető érzés. Meg küldenek fényképeket, amint a gyerekek használják a takarót, párnát, babát. A gyerekek ragaszkodnak ezekhez a dolgokhoz, rongyosra használják őket.

– Ön szerény ember, aki nem szívesen beszél saját magáról. Van olyan vetülete az életének, amiről most nem esett szó, de hozzátartozik András Katalinhoz?

– Igazából irodalmár és főként nyelvész lettem volna, ha nem romlik meg nagyon a hallásom. A diagnózis szerint 35 éves koromra teljes süketség várt volna rám. Szerencsére nem jött be, de nem tudtam az irodalomra és az idegen nyelvekre építeni. Felelőtlenség lett volna olyan álmokat szőni, amelyekre nincs reális esély. Maradt az olvasás, amit nagyon szeretek, és jött a varrás. De erről nem nagyon szoktam beszélni. Meg vannak kisebb-nagyobb fogyatékosságaim, ilyen például a kezemen a fejlődési rendellenesség, ezért nem gondolta a családom, de én sem, hogy varrni fogok. Ezért telik bele majd évekbe, amíg ráveszem magam, hogy taníthatok így is. Na erről sem szoktam beszélni. A kézügyesség az agyban van. Persze nem is tudom, milyen lett volna másként. Nekem ez volt adott, innen szép nyerni, ezzel kellett boldogulni. Nem sokat foglalkoztam ezzel, szerencsém is volt, derűs gyerek voltam. Ilyen a természetem, nem búsulok sokat azon, ami nem lehet másként. Az egészségügyi problémákkal meg kell tanulni együtt élni. Én együtt élek egy majdnem harmincéves fülcsengéssel, amiről az első tíz évben az ember úgy érzi, hogy belebolondul. Aztán része lesz az életnek, de kerülnek jó dolgok, ami eltereli a figyelmet. Szerintem a nehézségekkel együtt is szép életem van és volt. Nincsenek nagy megbánásaim.