Nádia és Lámia: azok hangjai, akik már nem tudnak szólni

Az észak-iraki Kocsóból származó Nádia Murádot és Lámia Adzsi Bassárt a többi nővel és gyermekekkel együtt 2014 nyarán hurcolták el és kényszerítették szexuális munkára, miután az Iszlám Állam (Daesh) mészárlást hajtott végre a faluban, megölték a férfiakat és az időseket. Nádia 2014 novemberében, Lámia pedig 2016 áprilisában szökött meg a dzsihadista szervezet fogságából. Jelenleg mindketten Németországban élnek.

Négyszer adta el a Daesh

Lámia Adzsi Bassár felszólalásában menekülése körülményeiről és megpróbáltatásairól beszámolva elmondta, négyszer adta el az iszlám terrorszervezet, mielőtt egy gyermekkori barátjával és egy kilenc éves lánnyal sikerült megszökniük a dzsihádisták karmaiból. Menekülés közben szerzett súlyos sérülései örök nyomot hagytak az arcán: barátnője, Kathrin taposóaknára lépett a közelében, ami felrobbant. „Az utolsó, amit hallottam, az a halálsikolyuk volt” – mondta. Németországban kapott kezelést, hogy látását teljesen ne veszítse el.

„A Daesh több mint 3500 nőt és gyermeket ejtett túszul és tart fogva, rabszolgaként kereskednek velük. Ezek az emberek naponta ezerszer meghalnak. Ez a díj minden lányt és nőt kitüntet, én pedig hiszem, hogy azok hangja lehetek, akik nem tudnak szólni” – hangsúlyozta Lámia.

Védelmi zóna létrehozását kérik a jazidiknak

„Választanunk kellett: vagy áttérünk az iszlámra, vagy meghalunk” – részletezte a 2014. augusztus 3-ai szörnyűségek körülményeit Nádia Murád. Mint fogalmazott, a Kocsóba bevonult szélsőségesek „el akarták törölni a jazidikat a föld színéről”. „A Daesh népírtást hajtott végre, de az is a céljuk volt, hogy a nőket rabszolgává tegyék és a gyerekeket elvigyék” – tette hozzá, kiemelve, „mostanra a jazidi közösség szétmorzsolódott a népirtás súlya alatt”.

Nádia elmondása szerint „a jazidiknak gyermekkorban már megtanítják, hogy mit jelentenek a vallások közötti különbségek, de azt is, hogy ezeket a különbségeket tisztelni kell”.

A jazidik

A jazidi egy kurd nemzetiségű vallási kisebbség, különböző becslések 70 és 500 ezer közé teszik az Irak és Szíria északnyugati, illetve Törökország délkeleti részén élő közösségek összlétszámát. A jazidizmus az ősi közel-, illetve közép-keleti vallások elemeit ötvöző, monoteista vallás. Alapelemei mintegy négyezer éve alakulhattak ki. A jazidi vallást nem lehet felvenni, csak úgy válhat valaki a tagjává, ha beleszületik.

A két díjazott lány az EP plenáris ülésén az Irakban élő jazidik és más kisebbségek számára védelmi zónák létrehozását kérte, vagy azt, hogy Európa fogadja be őket. „Európára úgy tekintünk, mint az emberiesség szimbólumára” – jelentették ki.

Schulz: kötelességünk segíteni az üldözötteket

Az Európai Parlament az igazságtalanságok elleni kiállás nevében megpróbál segíteni azoknak, akiket el akarnak hallgattatni. Az EP tudja, hogy ez a díj nem bír varázserővel, de segítünk minden rendelkezésünkre álló eszközzel, és egy-egy harcra ráirányítjuk a reflektorfényt – emelte ki Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke, aki egyébként utolsó sajtótájékoztatóját tartotta kedden a strasbourgi EP-ben.

„A jazidik előtt – amely az emberi civilizáció egyik legősibb vallási közössége – most meghajlunk. Nádia és Lámia a büntetlenség ellen, az igazságért harcolnak. Elmondhatatlan rémtettektől szenvedtek, de sikerült elmenekülniük, és most menedékre találtak Európában” – szólt a jelenlévőkhöz az EP elnöke, arra kérve a nemzetközi törvényszéket, hogy vizsgáltassa ki az Iszlám Állam által elkövetett bűncselekményeket. Schulz az idei Szaharov-díj további döntőseit, Can Dündar török újságírót, a Cumhuriyet napilap volt főszerkesztőjét és Musztafa Dzsemiljev volt ukrán parlamenti képviselőt, a krími tatárok Medzsliszének (a tatár parlament) volt elnökét is köszöntötte.

Az EP-képviselők, illetve a galérián lévők tapsviharával kísért díjátadót követően az elnök bemutatta Lámia öccsét is, aki 18 hónapot töltött egy menekülttáborban, és a rangos elismerésnek is köszönhetően találhatott rá nővérére. Elszakadásuk óta hétfőn találkoztak először.

A Szaharov-díj

Az Andrej Szaharov szovjet fizikusról elnevezett „Szaharov-díj a gondolatszabadságért” az Európai Unió által az emberi jogok védelmében tett erőfeszítésekért adható legmagasabb szintű elismerés. 1988-ban alapította az Európai Parlament. A díjjal olyan személyeket, csoportokat és szervezeteket ismernek el, akik vagy amelyek kiemelkedő módon járultak hozzá a gondolatszabadság védelméhez. A díjon és az ahhoz kapcsolódó hálózaton keresztül az EU támogatást nyújt a díjazottaknak, megerősíti őket az ügyükért folytatott küzdelemben. Az Európai Parlament a Szaharov-díjat és a vele járó 50 ezer euró összegű pénzadományt minden év végén ünnepélyes plenáris ülésen adja át Strasbourgban. A díjazott(ak)ról a parlamenti képviselőcsoportok elnökeiből álló, illetve az Európai Parlament elnöke által vezetett értekezlet dönt, így a díjazott kiválasztása igazi összeurópai döntés.

A Szaharov-díjasok

2015: Ráif Badavi szaúd-arábiai blogíró, a véleménynyilvánítás szabadságát védelmező aktivista, akit a szaúdi hatóságok bebörtönöztek. A díjat felesége, Enszáf Hajdar vette át.
2014: Denis Mukwege kongói orvos, aki a nemi erőszak és brutális szexuális bántalmazás áldozataivá vált nők és lányok tízezreinek testi és lelki felépülését segítette.
2013: Malála Júszafzaj emberi jogi aktivista, akit 2012-ben a tálibok arcon lőttek a pakisztáni Szvat-völgyben, ezzel próbálván megakadályozni, hogy ő és más lányok iskolába járjanak.
2012: Naszrín Szotúdeh (iráni emberi jogi ügyvéd, aki vállalta a feltételezésük szerint elcsalt választások elleni 2009-es tömegtüntetéseken való részvétel miatt letartóztatott tiltakozók jogi védelmét, 2010-ben őt is letartóztatták) és Dzsaafar Panáhi (nemzetközi díjakkal kitüntetett iráni filmrendező, akit húsz évre eltiltottak a filmkészítéstől).
2011: Mohamed Buazízi (1984–2011, a tunéziai jázminos forradalom kiváltója, aki ösztönzést adott az arab tavaszként emlegetett, Észak-Afrikában 2011-ben végigsöprő, demokráciát követelő mozgalomnak), Ali Ferzat (Szíria legismertebb politikai szatíraírója és karikaturistája), Aszmaa Mahfúz (egyiptomi emberi jogi aktivista), Ahmed Asz-Szanúszi (Líbia világnézeti okokból leghosszabb ideje bebörtönzött foglya volt, ma a líbiai megbékélés elkötelezett támogatója) és Razán Zajtúna (szír újságíró és emberi jogi ügyvéd, akit Damaszkusz külvárosában 2013 decemberében elraboltak, és azóta sem került elő, elrablásáért semmilyen szervezet nem vállalta a felelősséget).
2010: Guillermo Farinas kubai független újságíró, a pszichológia doktora.
2009: ebben az évben a Memorial és az összes többi oroszországi emberi jogi aktivista nevében Oleg Orlov, Szergej Kovaljov és Ljudmila Alekszejeva vehette át a díjat.
2008: Hu Csia, Kína egyik legismertebb, köztiszteletben álló demokráciapárti aktivistája, aki folyamatos felügyelet alatt él, állandó fenyegetések, verések és zaklatások érik.
2007: Szalih Mahmúd Mohamed Oszman szudáni ügyvéd.
2006: Aljakszandr Milinkevics, a fehéroroszországi demokratikus ellenzéki szervezet, a Szabadságért Mozgalom vezetője.
2005: az „Asszonyok Fehérben” (Damas de Blanco, amely spontán szerveződött mozgalommá 2003-ban Kubában, a demokratikus aktivistákkal szembeni leszámolás során letartóztatott 75 férfi feleségeinek és hozzátartozóinak összefogását követően), Hauwa Ibrahim (nigériai születésű emberi jogi ügyvéd) és a Riporterek Határok Nélkül nevű, franciaországi székhelyű, az információszabadságért harcoló nemzetközi civil szervezet.
2004: a több mint ezer sajtómunkást képviselő Fehérorosz Újságírószövetség (FÚSZ).
2003: a díjat az Egyesült Nemzetek kapta, a békéért és emberi jogokért kifejtett tevékenysége miatt.
2002: Oswaldo José Payá Sardinas (1952–2012) kubai reformer, a Varela-terv alapítója.
2001: Izzat Gazzawi (1952–2003, palesztin tudós és író), Nurit Peled-Elhanan (izraeli egyetemi oktató, pacifista) és Dom Zacarias Kamwenho, az angolai Lubango nyugalmazott érseke és békeaktivistája.
2000: a baszkföldi terrorizmus és politikai erőszak ellen harcoló iBASTA YA! polgári kezdeményezés.
1999: Xanana Gusmao, ismert nevén „Timor Mandelája” vezette a Kelet-Timor függetlenségéért és önrendelkezéséért folytatott harcot.
1998: Ibrahim Rugova (1944–2006), Koszovó első elnöke.
1997: Szalíma Gazáli algériai újságíró, író, nőjogi és demokráciapárti aktivista.
1996: Vej Csing-Seng, a „kínai demokratikus mozgalom atyja”, aki száműzetésben él, de a kínai kommunista rezsim aktív ellenzéki vezetőjeként tevékenykedik.
1995: Leyla Zana, az első kurd nő, aki a választásokon bekerült a török parlamentbe, majd több mint tíz évet töltött börtönben kurdbarát politikai tevékenységéért.
1994: Taszlíma Naszrín bangladesi író, 1994 óta él száműzetésben, mert írásai miatt a vallási szélsőségesek elűzték hazájából.
1993: Oslobodenje bosnyák napilap, amely mentőövet jelentett azoknak, akik a volt Jugoszláviában kirobbant háború idején az 1992 és 1996 közötti ostrom Szarajevóban ért.
1992: a Május téri anyák, a mozgalmat az argentin „piszkos háború” (1976–1983) idején eltűnt gyermekeiket kereső anyák indították.
1991: Adem Demaci, a koszovói függetlenségért folytatott harc jelképe. Huszonnyolc évet töltött börtönben azért, mert szót emelt a koszovói albánokkal szembeni bánásmód ellen.
1990: Aung Szan Szú Csi, a mianmari/burmai demokratikus mozgalom vezetője. Csak 2013-ban vehette át a Szaharov-díjat.
1989: Alexander Dubcek (1921–1992), az 1968-ban Csehszlovákiában lezajlott „prágai tavasz” néven ismertté vált reformmozgalom meghatározó alakja.
1988: Nelson Rolihlahla Mandela (1918–2013) volt az első – Anatolij Marcsenkóval (1938–1986), az egykori Szovjetunió egyik legismertebb ellenzéki gondolkodójával együtt –, akit az Európai Parlament Szaharov-díjjal tüntetett ki. Mandelát díjazása idején házi őrizetben tartotta a dél-afrikai apartheid rezsim.