„Ez a tevékenység túlmutat azokon, akik a munkát végzik, és azokon is, akikért dolgozunk”

A rászorultakat segítő Caritas a világon 164 országban van jelen. A szervezet a katolikus egyház mellett püspöki joghatóságon belül egyházmegyei intézményként működik. Márton András, a Gyulafehérvári Főegyházmegye Erdély-szerte tevékenykedő Caritas-szervezetének igazgatója a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen szerzett orvosi diplomát 1992-ben. Hallgatóként még azt tervezte, ha végez, Németországba emigrál, de nem így alakult az élete, az 1989-es változások arra késztették, hogy maradjon. A Marosvásárhelyen élő elhivatott igazgatóval főként a rászorulókat segítő karitatív munka sajátos természetéről és önmagát építő rendszeréről beszélgettünk.

– Orvosként mi vonzotta erre a területre?

– A nyolcvanas évek végén ismertem meg Böjte Csabát, aki lelki vezetőnk és barátunk lett. A titkos noviciátusi időszaka alatt mi, egyetemisták köréje gyűltünk, s ő olyan területekre vitt el bennünket, ahol még sose jártunk. Beutaztunk vele sok vidéket, kijártunk vele a nyomortelepekre, olyan helyzetekbe vezetett minket, ami nem lehetett, hogy ne érintsen meg bennünket, azt hiszem, az ő hatására mozdultam el ebbe az irányba. 1993-ban, amikor a Caritas egészségügyi ellátórendszer kiépítését tervezte, megkerestem Szász János igazgató atyát, akiben egy rugalmas, nyitott, elkötelezett embert ismertem meg, ő kínálta fel nekem az otthoni beteggondozó szolgálat alapítását az Erdélyi főegyházmegyében.

– Úgy tűnik, mintha nagyobb súlya lenne ennek a szerveződésnek itt, mint más kelet-európai országban.

– Elég erős szervezet alakult itt ki, nagyon nagy a szükség, és sajátos a helyzet. A szociális szférában a hetvenes évektől kezdve itt egyáltalán nem volt képzés, szakemberek nem léteztek, a szociális gondoskodásnak semmilyen hagyománya, semmilyen társadalmi, kulturális alapja nem volt. Olyan zöldmezős dolog volt, mint a vadnyugaton lehetett anno.

– A kezdetek idején bizonyára kellett a lelkesedés.

– Nagy lelkesedés volt az elején, nagyon sok elköteleződéssel. Az egyház évtizedekig vissza volt szorítva a sekrestyébe, aztán ami erő volt, az hirtelen mind felbuggyant. A tudás, a tapasztalat, hogy miként kell a közéletben jelen lenni, a világiakkal együttműködni, ez elfelejtődött, a bizalmi bázis is megomlott a sok év alatt. Ami viszont erősíthette az egyházat, hogy a kommunizmus évei alatt nem volt konkordátum, a katolikus egyház nem egyezett meg az államhatalommal, ezáltal az egyháznak nagy tekintélye volt az emberek előtt, felnéztek rá. Jó arccal tudott indítani a változások után.

– Úgy tűnik, mintha állami feladatokat fedne le ez a szervezet, mintha átvállalná az állam munkáját.

– Valóban, amit végzünk, az közfeladat. Az úgynevezett szociális piacgazdaságban, a holland, német nyelvterületen a struktúra olyan, hogy az állam felelősnek érzi magát ezekért a feladatokért, de ezeket nem ő akarja elvégezni. Például Németországban az államnak ezt a feladatot csak akkor kell ellátnia, ha nincs, aki végezze a civil társadalomban. Ezáltal ez a közfeladat ott civilebbé és közösségibbé is válik. Viszont az állam felelősnek érzi magát a terület működéséért, és biztosítja a keretfeltételeket, a finanszírozási, törvénykezési hátteret, hiszen ez a feladata. Intézményes építkezésünkben nagyon sok olyan partnerintézménnyel van kapcsolatunk, ami az elmondottak alapján működik. Nagyon sok osztrák, svájci szervezettel, modellel találkoztunk, amiből tanulunk.

– Lehet ezt eltanulni, átvenni?

– Persze ez sokkal jobban működik, mint mikor az állam csinálja. A helyi önkormányzatok nagyon örülnek nekünk, az biztos. Ahol az állami gondoskodásnak emberi arca lehet, ahol személyes lehet a kapcsolat – egy városkában vagy egy kis településen –, ott egészen másképp rezonálnak erre a témára. A beteggondozó szolgáltatást építve mi első perctől az önkormányzatokhoz fordultunk, és csak később az országos betegbiztosítóhoz. Jobb az, amikor valaki személyesen megszólítható.

– A Gyulafehérvári Caritas ebben az évben ünnepli 25 éves fennállását. Mitől él ez a szervezet?

– Kicsit fellengzősen azt mondhatnám, attól, hogy minden apró részletében él. Volt olyan hat esztendő, amikor minden évben megduplázódott a munkatársak száma. Egy ilyen struktúrában nem csak az a fontos, hogy legyen a finanszírozáshoz szükséges forrás. Mielőtt igazgató lettem, tíz évig a Caritas legdinamikusabban növekvő területének, az otthoni beteggondozásnak voltam felelőse. Mikor annyi lett az otthon ápolt beteg, hogy a szervezés már nem ment családias és baráti egyeztetéssel, létrehoztunk egy úgynevezett koordinációs bizottságot. Funkció mentén akartunk szerveződni, és kértem, hogy mindenki válassza ki azt a munkaterületet magának, amit a legjobban szeret. Ha a különböző vezetési szemléleteket megnézzük, akkor látjuk, ez nem új a nap alatt. Az ember azt végzi legjobban, amit szívesen és örömmel, szabadon csinál. Ez bevált, a munkatársak ezután a tanulmányaikban is a vállalt irányokban haladtak.

– Van valamiféle hierarchia a rendszerben?

– Van egy szervezeti struktúra, de az együttműködésnek nem lehet hierarchiája. Mihelyst hierarchiája van, az már nem együttműködés, ezt tanította nekünk egyik tanárunk a továbbképzéseken. A felelősségnek viszont lehet hierarchiája. Valakinek valamikor ki kell mondani egy végszót, és ezért a végszóért jót kell állnia.

– Jönnek sokan önkénteskedni, tehát vonzó ez a munka. Mi az a plusz, amitől az?

– Ezt a tevékenységet magánvállalkozásként nem lehet végezni, és nem összehasonlítható egy cégszerű vállalkozással sem. Ez túlmutat azokon az embereken, akik a munkát végzik, és azokon is, akikért dolgozunk. Aki idejön, annak olyan erős a küldetéstudata, az azonosulási igénye, hogy az messze felülírja a szervezeti struktúrákat. Viktor Frankl, a logoterápia megalapozója egy olyan iskolát alapított anno, ahol neurotikus depressziós betegeknek segített az életük értelmét megtalálni. A bécsi pszichiáter azt vallotta: az élet, a dolgok értelme mindig túlmutat önmagán. Egy nagyon plasztikus példát hozott erre: ez a dolog olyan, mint az ember szeme, ami ha önmagát látja, akkor beteg. Ki kell látnia önmagából, s azt kell meglátnia, ami értelmet ad az életnek. Azt hiszem, hogy nálunk ez a szemlélet a munkatársak nagy részénél és intézményi szinten is megvan. Ez hordoz minket, ez alakítja a kapcsolatokat is.

– Bizonyára jól kell tudni szervezni a feladatokat akkor is, ha önöknél csupa elhivatott ember dolgozik. Mi a módszer?

– A szervezet igazgatójaként alapfeltevésem, hogy ezt a rendszert nem tudja egy ember működtetni. Akkor él egy szervezet, ha minden porcikájában él, minden porcikának megvan a saját erőforrása, és saját lehetősége. A mi szervezetünk nagyon sok „kicsi szervezetből” áll. Mikor átvettem az igazgatást, akkor érett meg a helyzet arra, hogy átalakítsuk a struktúrát. Ez funkcionális egységekből áll. Azok az emberek működnek együtt, döntik el a folyamatok irányát, alakítják a tempót és a formát, akik legközelebb állnak a történethez. Minden működési egységnek saját autonómiája van, a feladat hordozza a struktúrát.

– Mert ha nem így lenne, akkor mi történne?

– Akkor egy mesterséges élet jönne létre. Ma már túlhaladott az a felépítés miszerint: van, aki gondolkodik, és van, aki végrehajt. Ez életidegen elvárás, magatartás. Ennek legrosszabb következménye, hogy aki dolgozik, egy idő után – a szakirodalom úgy fogalmaz – „belső felmondásba megy”. Ez azt jelenti, hogy látszólag ugyan teszi a dolgát, de a kreativitását, a személyi elköteleződését kiveszi a rendszerből.

– A külföldi kapcsolatrendszereik hogyan épültek ki?

– Először jöttek a teherautók, hozták a segítséget, és amit kaptunk, szétosztottuk. Elég hamar nyilvánvaló lett, hogy az osztogatás hosszú távon zsákutca. Ahogyan mi mondjuk, ezzel csak a koldusperspektívát erősítjük. Aztán az elkötelezett nyugati egyházi karitatív szervezetek munkatársai autóba ültek, és jöttek segíteni. Amint lehetett, utánunk nyúltak, és egymás között leosztották a feladatokat. Eldöntötték például, ki kinek lesz a „keresztszülője”. Módszeres építkezés következett.

– Mi a cél így negyedszázad után?

– A segítség. Az mindannyiunk feladata, keresztény emberi küldetésünk. Ez nem elidegeníthető, nem delegálható. Nekünk szervezetként az a célunk, hogy egy olyan intézményt tartsunk fenn és működtessünk, amit én egy jó szerszámhoz szoktam hasonlítani. Szeretném, hogy ne heverjünk valami polcon, hanem minél több közösség használjon minket.