Jövőre kell ellenfél is

A mezek hátán mindenik játékosnak hatalmas betűkkel nyomtatva ott állt a neve, részint a miheztartás, másrészt a rövidlátók tájékoztatása végett. Két csapatra oszlottak, és máris kezdődött az öregfiúk futballmérkőzése, egy olyan meccs, amilyenre nem volt példa immár negyven éve, 1974 óta. Akkor történt ugyanis, hogy az ifjú Fások csapata megyei bajnokságot nyert, s az országos ifi-bajnokságban eljutottak a tizennyolcas döntőig. Példa pedig azért nem volt ilyen meccsre, mert a fiúk lassacskán a hatvanat tapossák, amint vallják – öreg fiúk, de nem vén fiúk, annak ellenére, hogy akad köztük olyan is, akinek 13 éves unokája van. Egyikük a mérkőzés előtt megjegyezte – még szerencse, hogy két kapusunk van, tehát lehet rendesen játszani.

Sorjáztak a cselek, pörögtek a passzok, olykor kapura is lőtt egyik-másikuk, aztán rövid szünet következett, majd a második félidő öt perce után kapura rúgással döntötték el, hogy a Lemnarul győzelmét. A kivörösödött, leizzadt, ziháló játékosok ezután étterembe vonultak, ahol egymást túlharsogva vitatták meg az alig húszperces meccs minden mozzanatát.

A találkozó főszervezője, Fehérvári Lajos nemes egyszerűséggel vallotta be – nem volt könnyű összehozni a tíz embert, egyszerűen meg kellett találni őket az élet különböző területein, de mindenképpen megérte a fáradságot. Vásárhelynek a hetvenes években komoly sportélete volt, erre pedig mindenképpen emlékezni kell. A negyvenéves jubileum pedig jó alkalom az emlékezésre.

„Bárcsak megtennék mások is, akiknek köze volt a hajdani sportélethez. Talán ettől mozdulna most is valami, mi mindenesetre elhatároztuk, hogy mostantól kezdve minden év márciusának utolsó hétvégén összejövünk, játszunk egy meccset, hátha ettől mások is kedvet kapnak az ilyenfajta megemlékezésekhez” – mondta el mindannyiuk reményét.

Egyetlen asztal köré ült az egykori csapat: Oláh Tibor (kapus), Farczádi István (ő Szatmárnémetiből jött haza), Demján Lajos, Muntean László, Râcean Iulian, Togănel, Osztián Béla, Negrea Constantin (kapus), Orosz György és Fehérvári Lajos, s máris sorjáztak az emlékek, a hajdani történetek, két nyelven, vegyesen, ahogyan negyven évvel ezelőtt is történt, és amiken harsányan nevettek valamennyien.

Felemlegették Matula bácsit, a szertárost (aki úgy lett Matula, hogy az új seprű jól seper szólást fordította volna le, s a măturaból valamiképpen matula lett), aki bőrdarabokat szegezett a futballcipők talpára, s utána késsel faragta le a szegezvényt kúp alakúra, így lett belőle stopli. De szóba került a nagysármási meccs, ahol sok góllal kellett volna nyerni, ám a pálya annyira sáros volt, hogy a kapu előtt leálló labdát hárman sem tudták kimozdítani leragadt nyugalmi állapotából. Nagyokat nevettek azon is, hogy akkor még fűzős labdákkal játszottak, s ha nagyon elázott a labda, szakadt a fűző, de ugyanakkor a csuka is. Sorjáztak a történetek, magasra hágott a jókedv, s Oláh Tibor mintegy végszóként kimondta a nagy igazságot: „most már annyira jók vagyunk, hogy jövőre ellenfél is kell.”