Vers és Szentlélek

A költő a keleti kultúrák ismerőjeként, csodálójaként képtelen szabadulni azoktól a rövid költői formáktól, amelyekben oly sok esszencia rejtőzik. Szombat este, a székelyudvarhelyi G. Caféban a Bréda Ferenccel való beszélgetése során is folyton visszakanyarodott az indiai, a kínai kultúrkörhöz.

„Olykor három perc alatt keletkezik egy haiku. Csodálkozom magamon, illetve a költői énemen. Aztán még alakítok a versen, tömörítem, szavakat cserélek, majd eszembe jut, hogy az is lehetséges, hogy harminc éve készültem erre a versre, csak nem tudtam róla.”

Bréda, aki maga is költő, esztéta, egyetemi oktató sokat tud a költői műhelytitkokról, olykor barátságosan közeledett \"áldozatához\" és beszélgetőtársához, máskor övön aluli kérdéseket is nekiszegezett Benő Attilának, aki a maga szerény és csendes módján igyekezett eleget tenni a számonkérésnek. Egy adott pillanatban Márait idézte fel, akinek egy egyszer recenzálnia kellett volna egy verseskötetet, de mindhiába olvasta a benne sorakozó költeményeket, úgy érezte, hogy azokban nincsen jelen a Szentlélek. Nem arra a Szentlélekre gondolt, amelyet a szentháromsághoz tartozónak hiszünk és vallunk, hanem a költői hozzáadott értékre, a Szent Lélekre. A versek üresek voltak, s így képtelen volt szólni róluk. Benő Attila szerint a múzsa, a tudatalatti, a költőben élő másik ember által szólal meg igazán a vers, s akkor új életre kel, olyan többlettartalmakat hordoz, amelyekre még ebben a rohanó és gyorsan változó világban is felfigyel az ember.

Végül – Bréda javaslatára – a kötetet \"kihelyezték\" a közönség közé, olyan elvárással, hogy többen is nyissák ki, s a véletlenszerűen előbukkanó verset olvassák fel a hallgatóságnak. Négyen-öten is éltek a lehetőséggel, előadókká váltak. Jó volt észlelni, hogy a versek működtek: Szent Lélek volt bennük, és átjött, ott lebegett a közönség fölött.