Torz és valós

Több mint bizonyos, hogy a darab átesett némi ráncfelvarráson. A szerzőtől ezt nem tudtuk megkérdezni – a bejátszott videoüzenetben a közelgő drámafesztiválra ígérte magát –, de érezni azt a frissességet, amely a mai kort ábrázoló színpadi művekből árad. A színház ugyan sokkal lomhább, mint a film vagy a szépirodalom, teljesen érthető módon, lassúbb az „át- és felfutás”, hosszabb reakcióidővel operál. Az évtizedes lappangás, a bő másfél évet is meghaladó pályázati út is akadályrendszereket épített, de végül mégiscsak beindulhatott a teljes gépezet, amely megmozgatja a teátrumi eszköztárat. Kiváló ötlet volt a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészét, a rendezőként és művész-tanárként is rendkívüli eredményeket megvalósító szakembert idehívni. Hadházi András m. v. némi interaktivitást alkalmazva, kiemelte a színészeket a színpadi térből, úgyhogy itt-ott lehetővé tette az összekacsintást a közönséggel. Talán az a tény, hogy A lovasok nyitotta az évadot – hiszen a Szigarjev darab után ez volt az „igazi” nyitó-bemutató –, lehetővé vált a közönség előcsarnoki köszöntése, aztán az egyik szereplőt, Nagy Csongor Zsoltot (Jókhim)  a nézőtérről emelték színpadra. A többfunkciós díszlet is – Carmencita Brojboiu m. v. munkája – segített a többsíkú-többterű játékban. A cselekmény java a szoba-bolt-kocsma furcsa ötvözeteként fő-fő élettér, de bizonyos szereplők – a Bolhacirkusz igazgatója, alias Manchester United Gáspár (Barabás Árpád) és Marinka (Bekő Fóri Zenkő) – színi idejük nagy részét a proszcénium környékén, az előszínpadon töltik. Ha így, utólag jól végiggondoljuk, tulajdonképpen nincsen a darabnak főszereplője, hiszen az a néhány ember, aki itt megjelenik „a kocsma fedélzetén” kivétel nélkül fontos archetípus abban a faluban, „amely fent van a hegyekben, s ahonnan nem vezet út semerre”.

Hat hős. Pontosabban hat antihős, hiszen a (rendszer)változást élő nagytársadalom a mocskot rávetíti és alkalmazza a mikroközösségekre is. Bárhol éljünk, a világ megtalál minket és ránk árasztja a korhű szemetet. Azt is mondhatnánk ilyenkor, hogy nem is annyira eredeti ez a fajta látás- és láttatás-mód, amelyekkel Adorjáni operál, például Székely Csaba drámái révén a közelmúltban is találkozhattunk hasonló eljárással a Kárpát-medence színházaiban. Adorjáni azonban nem használ divatos kliséket, nem kölcsönöz annyira erőteljesen másutt működő divatoktól, hanem saját nyelvezetet teremt, sőt: azt is meg lehet kockáztatni, hogy ezt a zárt töredék-világot emeli egyetemessé. Az apokalipszis lovasaira való utalással, a „multikulturális” nevek használatával, amelyek hol bibliaiak, hol valami egybekutyult kelet-közép-európai, balkáni miliő részei, illetve azzal a nem létező tájnyelvvel tovább fokozza ezt a hatást. Ezáltal a saját jelenük, az életük valami rossz szappanoperává válik, jellegtelenné, üresjárattá, amelyet az Irígy Hónaljmirígy és a Besenyő család televíziós megnyilvánulásaira emlékeztető hanghordozás és a koreográfia még inkább kiemel. Itt és most: ilyenek, ekkorák, ennyik vagyunk. Csak ennyik.

Sok-sok apró poén, szimbólum rejlik a darabban. Ezeket a finomságokat csak kockánként való „visszajátszással” lehet igazán értelmezni. Hiába derülünk a sok keserédes, tragikomikus fordulaton, hiába érzékeljük a nagyszerű színészi hozzáállást, A lovasok is azon színművek közé tartozik, amelyeket érdemes kétszer vagy többször is megnézni, s ha van időnk – miért ne lenne, hiszen saját sorsunkról is szó esik itt –, csakis a javunkra válik, ha érvényes konzekvenciákat leszünk képesek megfogalmazni a „magunk és magunk közti” önismeretes beszélgetések alkalmával. A vetített képek, a zenei kíséret is megfelelő keret, állvány, kontúr. Sőt, a tobzódó új-hedonizmus az erkölcsszegény jelen képén túl fel-felvillant valami boldogabb jövendőt, amelyben nem vágyunk sem bányára, sem jobb sörre, sem tarvágásra, hanem egyszerű erdő-gyérítésre, amelyből úgy élhetünk, hogy meghagyjuk a folytonosság esélyét az utánunk jövők számára is.

Nagy kár, hogy a közönség csak bő fél házzal tisztelgett most Tháliánál. Talán a következő előadások ráébreszthetik a színházkedvelőt, hogy látogasson el a Küküllő-parti hajlékba, hiszen kiválóan szórakozhat, és (talán) kissé el is szégyellheti magát a tükörben látván a silány jelen arcát. Kell a derű nekünk, de nagyon kell az önvizsgálat is.