Tájházat avatnak Csíkszentmiklóson

Lakatos István az utolsó simításokat végzi a szentmiklósi tájházban

Eredetileg egy jellegzetes kétosztatú csíki székely házat szerettek volna megvásárolni, de a tulajdonosok visszaléptek. A jelenlegi ház úgy száz éves lehet, de ez az egybenyíló szobáival már modernebb építménynek számít. „Nem mondtunk le a másik házról sem” – emelte ki portálunknak Lakatos István. A belső szobát tisztaszobának rendezték be, a külsőben kaptak helyet a különböző tárgyak. Lelket is próbálnak lehelni az új létesítménybe, ami nemcsak múzeumként működik majd, hanem – amint a tanár bevallotta – szövőkört is indítanak. Az üzembe helyezett szövőszéken kívül más értékes okiratokat, tárgyakat, fényképeket is tartalmaz a gyűjtemény. Ezek közül a legrégebbi egy 1832-ből származó hozományos láda, egy másik érdekesség egy 1896-ból származó perefernumlevél, de az érdeklődök láthatnak itt végelbocsátó katonai leveleket stb.

Lakatos István, aki különben szülőfalujáról monográfiát írt, azért fogott régi tárgyak gyűjtésébe, mert a kilencvenes években felfigyelt arra, hogy külföldiek haszonjárművekkel járnak és hordják el a régi bútorokat, tárgyakat. „Kíváncsi voltam, hogy mit kezdhetnek a lelkileg inkább a székelyekhez kötődő régiségekkel Nyugaton. Egy szakembertől megtudtam, hogy restaurálásuk után borsos áron értékesítik külföldön az itt potom pénzért felvásárolt erdélyi régiségeket. Felháborodtam, hogy teljesen tárgyi emlékek nélkül maradunk, semmi sem marad, ami a múltunkra emlékeztethetne. Házról házra kezdtem járni ,és kérdezgettem, hogy valami kincsük van-e? Persze, az első válasz mindig az volt, hogy nincs, de miután felmentünk a padlásra vagy le a pincébe, csak előkerült valami. Egy idő után nagyon lelkessé váltak, megértették a gyűjtés célját. Először Gergely Géza plébános adott egy termet, ahová a gyűjteményt betettük, most pedig a polgármesteri hivatal segített.”

Ferenc Tibor polgármestertől megtudtuk, a község 41 000 lejért vásárolta és építette újra a műemléképületet. A gyűjtemény restaurálásánál és leltározásánál Salló Szilárd, a Csíki székely Múzeum néprajzosa segédkezett.

A kiállított tárgyaknak lelkük van, hiszen egykor ezeket többnyire a falu lakói, saját maguknak készítették. Amúgy, úgy száz-kétszáz éve – ahogyan a monográfia szerzőjétől megtudtuk – elődeink sokkal nyugodtabban éltek, mint mi. „Volt egy jól meghatározott életvitelük, a kaszálástól a szénacsinálásig, mindennek megvolt a konkrét ideje. Inkább állattenyésztéssel foglalkoztak, azokban az időkben a havasokat egészen a Szellő-tetőig megkaszálták. A gazdálkodáson kívül a legények szakmát tanulni jártak, vagy egészen Galócásig mentek erdőt vágni, a leányok meg szolgálni jártak Brassóba, Bukarestbe. Éhezni nem éhezett senki, az élelmiszert minden család elő tudta teremteni magának, de a pénzt csak vendégmunkával lehetett keresni. Mindezek ellenére azok az idősebb emberek is, akiket a monográfiámban megszólaltattam, még nosztalgiával emlékeztek gyermekkorukra. Keményen dolgoztak ugyan, de egy kiszámíthatóbb, kevésbé stresszes világban éltek, mint mi.”