Rólunk szóló Viktória

Visszatérő vendégrendező a Csíki Játékszínnél Somogyi Szilárd, a Budapesti Operettszínház rendezője: az elmúlt évadban a nagy sikerű Isten pénze musicalt vitte színre a csíkszeredai társulattal. Ezúttal is az egy évvel ezelőtt jegyzett előadás művészeivel és stábjával viszi színre a Viktóriát, Gyarmathy Ágnes látványtervezővel, Horváth Gyula Antal koreográfussal és Bene Zoltán zenei vezetővel.

„Nekem Csíkszereda mindig is a szívügyem volt. A jánoshalmi (Magyarország – szerk.megj.) – ahonnan én származom – általános iskola és a csíkszeredai Petőfi Sándor Általános Iskola testvériskolák, sőt Jánoshalma és Csíkszereda testvérvárosok is. 1990 óta a két iskolának rendszeresen voltak közös táboraik, a jánoshalmi iskolának édesanyám az igazgatója, úgyhogy eléggé benne voltam ebben a kapcsolatrendszerben. Amikor felvételiztem a marosvásárhelyi egyetemre, Parászka Miklós azt mondta, hogy érdemes lenne engem fölvenni, mert lehet, hogy sok mindent át tudnék adni abból, amit a zenés műfajból az Operettszínházban megtapasztaltam. Nagyon boldog voltam, amikor meghívott az Isten pénzét rendezni. Nagyon jól dolgoztam a társulattal, és ki merem jelenteni, hogy az erdélyi prózai színházak közül ebben a társulatban vannak koncentráltan olyan emberek, akikkel egy ilyen típusú zenés darabot el lehet készíteni. És ez halmozottan igaz a mostani Viktória operettre is. Ennyi jó fülű, jó hangi adottságokkal rendelkező színész egy helyen jelen pillanatban csak a Csíki Játékszínben található. Ezért is jöttem szívesen vissza” – magyarázta Somogyi Szilárd.

Ábrahám Pál, a modern jazz-operett úttörő zeneszerzője 1930-ban írta a Viktóriát. Leghíresebb művei, a Hawaii rózsája és a Bál a Savoyban a Viktória utáni években születtek, de már e korai operettdalai közül is jó néhány slágerré vált. A Viktória vidám-szomorú, romantikus történetét Béres Attila és Kállai István átdolgozásában, élőzenével végigkísérve láthatja a csíki közönség. „Béres Attila és Kállai István a Budapesti Operettszínháznak elkészített egy új példányt Ari-Nagy Barbara dramaturg segítségével, és nekem ez a változat nagyon tetszett. Valami olyan plusz van benne, amit általában az operettek nem szoktak hordozni. Rengeteg humort írtak bele, ezek nagyon izgalmas, vicces jelenetek kemény igazságtartalmakkal. Az egésznek van egy furcsa öniróniája: görbe tükröt tartunk mi magunknak és a világnak, nevetünk és a következő pillanatban elszégyelljük magunkat, hogy hű, én is ilyen vagyok. Ez nagyon izgalmas, mert jó játéklehetőséget ad a színészeknek, nagyon fontos benne az ellenpontozás” – magyarázta a rendező.

A történet dióhéjban: Viktória grófnő új életet kezd, és feleségül megy John Cunlight amerikai nagykövethez, mert úgy tudja, szerelme elesett az I. világháborúban. Koltay István huszárkapitány azonban tisztiszolgájával éppen fogságból menekül, amikor útjaik váratlanul kereszteződnek Japánban. A szerelmi háromszög problematikáján kívül az előadás több kérdésre is keresi a választ.

„Nagyon sokan azt mondják az operettre, hogy egy giccses műfaj, habos-babos, mézes-mázas, álmodozó. Szerintem nem. Hogyha kicsit mögé nézünk és megkaparásszuk a felületet, akkor arra jövünk rá, hogy ez rólunk szól. Virágnyelven van megfogalmazva, hogy kik vagyunk, mit akarunk a világban, hogyan éljük az életünket, hogyan nézünk a tükörbe a saját hazugságainkkal, gyarlóságunkkal, és ezzel hogyan tudunk viaskodni. Egyrészt ezt meséli el a Viktória. Én szeretek mindig világokat álmodni egy-egy darabnak. Ennek a darabnak egy stilizált világa van. A főszereplő tulajdonképpen a női lélek. Másrészt pedig arra keresi a választ, hogy az ember hová tartozik, hogy vissza kell-e térnie mindig oda, ahová született. Koltay kapitány Szibériát megjárja, a fél világon át visszaérkezik Dorozsmára, a hazájába, Magyarországra az első világháború után, jön a Trianon-történet, és feltevődik a kérdés, hogy ezt mi hogyan éljük meg. A történelmet visszafordítani nem lehet, a világ elrobogott a dolog mellett, és erre kell valamilyen típusú választ adnia az előadásnak.”