Hetven- és nyolcvanéves írókat köszöntöttek az EMIA-gálán

Idén Farkas Árpád, Ferenczes István, Oláh István és Tófalvi Zoltán tölti be a 70. életévet, úgyhogy most őket illeti a kiemelkedő figyelem. Közismert tény, hogy mindannyian közöttük élnek, életpályájuk a szemünk láttára bontakozott ki. Fekete Vince költő, a Székelyföld című folyóirat főszerkesztő-helyettese, Farkas Árpádról, a költőről beszélt, aki már kezdődként is kész fegyverzetben állt az olvasók elé. „Ha valaki a székelység megtartó erejét, a hagyományokhoz való ragaszkodást kereste a honi lírában, az Farkas Árpád korai verseiben, a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben nála megtalálhatta ezt a fajta ragaszkodást; versei biztos támpontot jelentettek a szocialista fénykorban is, amikor alig lehetett ilyesmiről beszélni” – mondotta Fekete Vince. Az ünnepelt rövid beszédében elmondta, hogy általános iskolásként éppen a szomszédságban levő, ma Tompa László nevét viselő iskolában követhette annak az épületnek az emelkedését, amelyben az ünnepség zajlott, s később – középiskolás korában – már a kész kultúrházban, gyakran éppen a koncertteremben lehetett részese annak a „projektnek”, annak az „udvarhelyiségnek”, amelytől Tomcsa Sándor is csak ideig-óráig volt képes szabadulni, míg a segesvári állomásról a következő vonattal vissza nem tért az „anyavárosba”. Varázsa van ennek a helynek, s ő a mai napig udvarhelyinek tartja magát, még akkor is, ha több mint négy évtizede él Sepsiszentgyörgyön.

„Minden nap ajándék”

Ferenczes István csíki ember, kulákcsaládból származik, akit katolikus pap nagybátyjai alaposan felkészítettek az életre. Nehéz családi háttérből küzdötte fel magát a közép- és felsőfokú iskolákig. Az ötvenes években az ilyen „kizsákmányoló” és „klerikális” közegből származó fiatalok csak nagy nehézségek árán tanulhattak tovább. Ferenczes a gerincességet, a szülőföldhöz való ragaszkodást ugyancsak első költői eszmélése óta sajátjának tudja és kötelességének tartja. Húsz kötete jelent meg ezidáig, líra, próza, riport egyaránt található ebben a reprezentatív sorban, s egyáltalán nem tűnik lezártnak a pályája. Bár a Székelyföld főszerkesztőjeként nyugdíjba vonult, újabban is jelen van az irodalmi életben, sőt publicistaként is, hiszen a mindennapi élet jelenségei ma is foglalkoztatják, amelyek mellett nem mehet el anélkül, hogy a maga véleményét, a következtetéseit meg ne fogalmazná. „Minden nap ajándék. Úgy éreztem, amikor hatvanéves lettem, hogy itt a vég. Ma, hetvenévesen nem vágyom nagy dolgokra, csak még egy újabb napra, újabb hétre, még egy évszakra, talán egy évre. Az élet apró örömeinek örvendek, annak is, hogy a kutyámmal ülve nézzük a felhőket és a naplementét, s benne lehessünk még sokáig ebben a mulandó világban.”

Aki akarta, értette

Oláh István Marosvásárhelyen született, középiskolát az egykori református Kollégiumban, a méltán jó nevű Bolyaiban végzett, majd Kolozsváron és Jászvásáson járt egyetemre. Történelemszakos ugyan, de leszámítva kétéves tanári tevékenységét, diplomaszerzés után azonnal a Hargita című napilaphoz szegődik, majd az Előre Hargita megyei tudósítója. Újságírói munkásságát egy kényszerű szünet után 1990-től is folytatja, a Romániai Magyar Szónál, illetve az Udvarhelyi Híradónál. Balázs Imre József foglalta össze röviden a költői pályarajzot, amelyet távollétében Lőrincz György olvasott fel – mondván, hogy a szerző már Forrás-kötetében is úgy érintette a saját problémáinkat, hogy azokat a nagyvilág, ha tetszik, a teljes univerzum kontextusába helyezte. Aki akarta, értette a problematikát. Oláh István az újságírás oldalvizein haladt, amolyan irodalmi melléktermékként írta jegyzeteit, esszéit, tárcáit, amelyek megírt, illetve meg sem írt „zsebregények” formájában próbálnak dacolni azzal a mulandósággal, amit az egy napig, vagy olykor még addig sem „élő” újság  jelent. Különösebben nem érdekelték az irodalmi élet jelenségei. Érzéketlen maradt ezek iránt, de ez a szuverenitás megőrzésével jár együtt, amely igen nagy kincs mostanában. 

Egy hétvége, két elismerés

Tófalvi Zoltán Korond szülötte. Első kötete irodalmi igénnyel megírt riportsorozat a Sóvidék kisvárosáról és falvairól. Később ugyan messzire elkalandozott, felerősödött benne a történészi véna, a fél- és közelmúltat, a létezett szocializmus évtizedeinek levéltári dokumentumait kutatva, hatalmas, több ezer oldalas köteteteket tett közzé, amelyek élethű beszámolók a kommunista boszorkánykonyhák működéséről. Történészként az erdélyiség eszméjéről kíván egy nagyobb lélegzetű kötetet megírni, hiszen az eszmetörténet eme részéről – magyar, román és szász szemszögből – összefoglaló munka még nem született. Szépíróként is van elképzelése, hiszen a hosszú huszadik század kínál még témákat számára, nagyapja és nagyanyja első világháborús – német és magyar nyelvű – levelezését szeretné feldolgozni, beágyazva egy olyan szöveg- és történetközegbe, amely a híres fazekasfaluhoz tartozik. Tófalvi is ereje teljében levő, termékeny alkotóként mutatkozott meg az üzenet révén. Személyesen maga nem lehetett jelen, hiszen már korábban bejelentkezett Lakitelekre, ahol tegnap a Tőkés László Alapítvány kitüntetését kellett átvennie.

Hídverő-díj a meg- és elismertetésért

Gömöri György Budapesten született 1934. április 3-án. Mivel 1956 őszén érintett volt a forradalmi eseményekben, úgy döntött, hogy Nyugatra távozik. Amerikai és angliai egyetemeken egészítette ki a tanulmányait, majd kelet-európai irodalmak szakértőjeként oktatott  a Harvard és a Cambridge Egyetemen, a Bécsi Napló és az Erdélyi Napló szerkesztőségi munkatársa. Lengyel, angol és magyar nyelvű publikációival nagy szolgálatot tett az erdélyi magyar irodalom külföldi megismerése és elismertetése érdekében. Személyesen nem tudott jelen lenni, az EMIA Hídverő-díjának díszoklevelét október végén veszi majd át Kántor Lajostól egy kolozsvári ünnepség alkalmával.

Az egységes és oszthatatlan magyar irodalom nevében

Nem kell különösebben bemutatni Pomogáts Béla szerkesztőt, irodalomtörténészt. Erdély irodalmával 1957 óta foglalkozik, személyesen 1969-ben találkozott először az élő irodalom itteni képviselőivel. Éppenséggel az őt laudáló Gálfalvi Zsolt volt az, aki őt fogadta annak idején a vásárhelyi vonatállomáson. Száznál is több kötet szerzője, munkássága nem csak erdélyre vagy egy-egy korszakra, irodalmi jelenségre korlátozódik. Pomogáts ugyanúgy otton van Kassán, Pozsonyban, Szabadkán, mint Kolozsváron vagy Székelyudvarhelyen, az egységes és oszthatatlan magyar irodalomban gondolkodik, ebben a szellemben írja – hamarosan befejeződő – erdélyi irodalomtörténetét, amelyre néhai Tőzsér József szerkesztő, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója beszélte rá pár évvel ezelőtt. Káli-Király István, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó vezetője egy kis emlékkönyvet nyújtott át a 80. életévét október 22-én betöltő irodalmárnak, amelyet Lőrincz Györggyel közösen szerkesztettek, titokban, bár a könyvecske léte az előző napokban kiszivárgott, ám a tartalma annál kevésbé, hiszen az első példányokat a találkozó után vehette kézbe a nagyközönség.

A díjátadón megjelent és rövid beszédet mondott Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke is. A megyeelnök arról beszélt, hogy tavaly, amikor három hónapon át, az ellene folytatott kivizsgálás idején nem gyakorolhatta hivatását, igen sokat olvasott, bepótolhatta a hiányosságokat. „Jóleső érzés volt olvasni a Székelyföld korábbi évfolyamait. Jó volt látni, hogy milyen sok értékes szerzőnk van, s milyen jók az írásaik. Szükségünk van az irodalomra, hiszen általa már működik az a fajta autonómia, amelyet a politikában, a gazdaságban és a közigazgatásban is szeretnénk megvalósítani, kivívni magunknak.”