Fülöp Zoltán az átélős színházat szereti

– Számított rá, hogy megkapja ezt az elismerést?

– Nem. Meglepetésként ért, hogy rám gondoltak, hiszen úgy feltételeztem, hogy vannak nálam jogosultabbak, akik erre a kitüntetésre érdemesek. Persze nagyon örülök a Kisvárdai Magyar Színházak Fesztiválja bizottsága döntésének, nagy megtiszteltetésnek veszem, hogy megkaphattam ezt az elismerést. Magam felé nyugtázom, hogy ez a 36 év, illetve – ha a főiskolai éveket is beleszámolom – 40 év nem szállt el nyomtalanul. Nyilván nem a díjakért és az elismerésért dolgozik az ember, de ezek a szakmai visszajelzések mindig jólesnek.

– Melyik szerepeire emlékszik a legszívesebben?

– Rengeteg kedvelt szerepem volt, felsorolni mind nehéz is lenne. Ilyen volt Slawomir Mrozek darabjából, az Emigránsok című színműből XX szerepe, a legfrissebb kedvelt szerepem az elmúlt évadban az Isten pénze musicalból Ebenézer Scrooge, de Tevje alakítása a Hegedűs a háztetőn zenés színműből is emlékezetes maradt számomra.

– Vannak kedvenc rendezői?

– Igen, persze, de most nem sorolnám fel őket, nehogy kimaradjon valaki fontos. Az is igaz viszont, hogy nem mindenkivel találom meg a közös hangot. Főleg a fiatalabb, a manapság divatos, megmutatós színházat készítőkkel nagyon nehezen értjük meg egymást. Arra gondolok, hogy jön a rendező, és eljátssza, hogy mire gondol, és nekem azt a figurát kell alakítanom. Ez nekem nem megy, mert az átélős színháznak vagyok a híve. Vagy bele tudok bújni a szereplő bőrébe, vagy nem. Olyan, hogy igenis meg nem is, az nálam nem működik. Engem a jó öreg Sztanyiszlavszkij-módszerrel neveltek. Eszerint nőttem fel. Ezt tanultam. Ezt tudom. Legalábbis azt hiszem, hogy tudom, mert mindig kételkedek abban, amit csinálok. Viszont a színészeknél szerintem mindig egészséges a kételkedés, hogy ne alakuljon ki egyfajta rutin. Minden szerepet másképp kell megoldani, ha létezne egy általános recept vagy akár egyfajta szereptipizálás, a művészet elsekélyesedne.

– Több filmben is szerepelt. Vállalna még filmszerepet?

– Nem nekem kell kacsingatnom a film felé, hanem a filmrendezőknek kellene kacsingatniuk felém. Persze ha a filmkészítők úgy gondolják, hogy alkalmas vagyok valamilyen szerepre, én szívesen elvállalom. Teljesen más jellegű munka az, mint a színházi, de éppen ezért tartom izgalmas kihívásnak. Egyáltalán nem azért tenném, mert halhatatlanságra vágyok. Különben nem is hiszem, hogy létezik ilyen, a nemzedékek váltakozásával ugyanis a hírnév kopik.

– Kolozsváron és Marosvásárhelyen is működik színészeti egyetem. Ez hogyan hat ki a színházi életre?  

– Szerintem egy kicsit túltermelés van. Sok a fiatal végzős, számukra nagy problémát jelent az elhelyezkedés. A felsőfokú oktatásban nem rostálnak kellőképpen, de ez talán nemcsak a színészet terén, hanem máshol is így történik. A mi évfolyamunkon például hatan végeztünk. Igaz, a felvételi nyomán harminc diákot vettek fel akkoriban, de minden évben jelentősen szűrtek. Manapság úgy tudom, hogy minden bejutó elvégzi az egyetemet. Ez a felhígulás mindenki számára rossz, mert a legtöbb jó képességű fiatal, aki nem tud rögtön elhelyezkedni, elvándorol, vagy más foglalkozással próbálkozik.