Amikor az ünnep is nehéz időket idéz

A hetvenéves évfordulón Kárpát-medence szerte megemlékeztek erről a gyászos napról. Mi éppen Oroszhegyen tartózkodtuk, ahol az ünnepi szentmise után sor került egy emléktábla felavatására, amely egy olyan kétszáz esztendős épületen áll, amely óvodaként ma is az oktatást szolgálja. Ezt követően – miközben elhaladtunk az első és a második világháborús hősi halottak emlékműve előtt – a községközpont művelődési házába mentünk, ahol dedikálásra került sor – Mihály Tibor körzeti iskolaigazgató, történész dedikálta az Oroszhegy jelesei sorozatban megjelent általa írt kötetet. Ezekben az ünnepi pillanatokban is felidéződött bennünk a hetven évvel ezelőtti tragikus eseménysor. Két egykori honvéd volt körünkben, akik nagyon fiatalon megjárták a háború poklát. Vass Sz. Áron (sz. 1922) standbéli katonaként került ki a keleti frontra, Vass Gáspár (sz. 1926) leventeként kapott SAS-behívót Budapesten.

„Hárman vagyunk iéletben, akik a háborút s a fogságot megjártuk”

„Ősz elején indultunk ki a frontra. Nem igaz, hogy nem volt téli ruhánk, de csak egy váltás. Ahhoz a hideghez, ami ott volt, azonban ez kevés volt. Tudom, hogy voltak nálunknál gyengébb öltözetűek is, főleg a munkaszolgálatosok. Ismeretlen volt nálunk a pufajka, ugye abban az oroszok jártak, azt csak a fogságban adtak jóval később” – mondja Áron bácsi. „Ott láttam először olyant, hogy ejtőernyővel eresztik le a tankot. Úgy eltűnt egy kolléga mellőlem, hogy soha nem láttam. Se híre, se pora nem maradt, soha nem tudtam megmondani, hogy mi lett vele. Sok ilyen eset volt, de véle egyszerre rukoltunk bé Udvarhelyre. Amikor elkezdtünk vonulni visszafelé, sokszor kerültünk olyan helyzetbe, hogy elfoghattak volna az oroszok, de sokáig nem tették, nem is foglalkoztak velünk. Ha foglyot ejtenek, arról gondoskodni kell. Én 42-ben rukkoltam, s 48-ban jöttem haza. Bátyám 40-ben, s ő is 48-ig volt oda. Nekem hat évet tartott a háború, neki nyolcat.”

Egyébként sok egykori emlékező feljegyezte, hogy a szovjetek magukra hagyták a legyengült ellenséget, a sebesültekről, a betegekről nem tudtak vagy nem akartak gondoskodni, hiszen a saját csapataik ellátása is nehézségeket okozott.

Vass Gáspár 1943-tól kezdődően asztalos inasként dolgozott Budapesten. A leventekiképzésen való részvétel kötelező volt. Ő úgy emlékszik vissza, hogy 1944 őszén, ahogyan közeledtek a szovjet csapatok, egyre gyakrabban hívták be átmenetileg a korosztályát. Nem kaptak fegyvert, hanem a mentési és kárelhárítási munkálatokban vettek részt. Nemcsak a keletről érkező hatalmas haderő veszélyeztette akkortájt a magyar fővárost, hanem az angol-amerikai légierő is rendszeresen bombázta Budapestet. 1944 decemberében hívták be, alig 18 évesen tényleges szolgálatra, de ekkor sem fegyveres, hanem munkaszolgálatos alakulatba került. A vár ostroma idején aztán Hűvösvölgyön át hagyták el a várost, fokozatosan visszaszorultak Komárom, majd Pozsony felé. Áthaladt rajtuk a szovjet haderő, de a fegyvertelen századdal senki nem törődött.

A Csallóközben várták, hogy a szovjet „dokumentet” adjon

A zászlóaljuk ekkor visszavonult az 1938 előtti határig, Nagyhetényig. „Gyalog kellett menni. A lakosság, amikor látta, hogy magyar egyenruhásokat hajt visszafelé az orosz, mindenütt megpróbáltak segíteni, ruhát, élelmet adtak volna, de nem nagyon engedték.” Három hónapon át várták a „dokumentet”, amellyel szabadon távozhattak volna. „Bévagonéroztak, s elkezdtek hozni visszafelé azokban a marhavagonokban.” „Olyan volt a csukott vagonokban, hogy nem adtak adtak élelmet szinte semmit. Vizet se nagyon. Ott mindenki meg kellett igya a saját vizeletét” – tette hozzá Áron bácsi „Kelet felé Szolnokon át, s Váradon keresztül hoztak, bé Romániába. Amikor láttuk, hogy közeledünk Segesvár felé, mi bizony elkezdtünk kicsi cédulákot írni, hogy kik s mik vagyunk, élünk, s ha valaki azt a papírt megkapja, adja át a hozzátartozóknak. Így is lett. Az én cédulámot egy farkaslaki asszony kapta meg, s hozta haza, így tudták meg édesapámék, hogy élek s merre vagyok. Sokáig nem volt hír semmi rólam. Békerültünk aztán Oroszországba. Mindenféle munkára elvittek, dolgoztattak kertészetben, utat, vasutat javítottunk, házakat építettünk újra, mert minden le volt bombázva. Nekem az volt a furcsa, hogy nem voltak templomok. Mindenik raktárrá volt átalakítva, onnan vételeztük a szerszámokat és az anyagokat. „Mologyec” voltam, tizenkilencedik éves, amikor odakerültem. A Dnyeper partján voltunk aztán, nem annyira messze, Kijevhez közel, ez csak Ukrajna, mégsem Arhangelszk… 1947 őszén szabadultam, minket Foksányon keresztül hoztak, ott szortéroztak…” – mesélte Gáspár bácsi.

„Én értettem a famunkákhoz, a kerekes mesterséghez. A kutya s a fogoly verekedett a csontért a szemétdombon olyan éhesek voltunk! Csináltam az orosz tiszteknek szivartárcát, madarat. Legtöbbször ételért” – emlékezett vissza Áron bácsi. „Be kellett bizonyítsam, hogy én idevalósi vagyok, mert nem akartam Magyarországra kerülni, mert minden rokonom itt élt, én csak dolgozni mentem volt fel Pestre, s tanulni. Így engedtek el a magyarországiak előtt, azokat még tovább vitték, Talán Máramarosszigeten válogatták még egyszer szét az embereket úgy hallottam… Kiállt az egyik malomfalvi kolléga, Veress Mihály is, Isten nyugtassa, s hát még vagy ötvenen, akik a környékről voltunk. Jöttünk aztán három napot, míg eljutottunk Segesvárra, s onnan haza. Olyan betyár voltam én, hogy másnap, ahogy hazajöttem, ugye, mert az első ünnepnek számított miattam, édesapámék elmentek pityókát ásni, de engem nem vittek. Én nem tudtam, hogy miért… Valamikor délelőtt magamhoz vettem egy pityókaszedő kosarat, s elindultam utánuk, mert tudtam, hogy melyik helyünkön vannak. Hát akkor derült ki, én nem éreztem, de ők látták, hogy milyen gyenge vagyok. Én biza nem tudtam kimenni a földre, kétszer-háromszor is le kellett ülnöm nyugodni, mert semmi erőm nem volt. Lehettem vagy harmincöt kilós” – idézte fel Gáspár bácsi.   

„Örvendtük, hogyne örvendtük, hogy jöhettünk”

„Hogyne örvendtünk volna, de az volt a furcsa, hogy amikor visszajöttünk, azt láttuk, hogy Sztálin ott van a nagy bajuszával a falon, pedig mi ott hagytuk volt őt a szovjetben” – mondta Áron bácsi. A szocializmus éveiben beszélni sem nagyon szabadott a háborúról és a fogságban elszenvedettekről. Nem a megbecsültség, inkább a kitaszítottság várt a túlélőkre. „Mi legényemberek voltunk, amikor hazakerültünk. Azelőtt időnk sem volt arra, hogy megnősüljünk. Sok volt a leány Oroszhegyben, ejsze még másfelé is jutott volna, de másfelé is erősen hiányzott az ember, s a legény… Aztán még gyümölcsöst is telepítettünk, gazdálkodtunk, mint azelőtt, de már érezni lehetett, hogy ennek annyi, ide is eljön a kolhozok ideje, a kollektív, ahogy mondtuk. Mire azok a fák termőre fordultak volna, nagyot változott megint minden. Magángazdákként aztán nem tudtunk dolgozni tovább ’62-től… Azért megvetett emberek voltunk. Sokszor a szemünkre hányták az elvtársak, hogy minek kellett hűségesnek lenni? Miért nem adtuk meg magunkat? Ezt mai ésszel nehéz felfogni. Feleskettek a magyar hadseregre” – mesélte Áron bácsi.

A faluban, az emberek között nagy volt a becsületünk. „Annyira vártak haza, hogy a harmónikámot is bétették az uborka közi, mert ha nem az oroszok elvitték volna.”

A kárpótlás csak a rendszerváltozás után következett

Gáspár bácsi elmondta: „Nekünk először a magyar állam adott a ’90-es évek elején egyszeri kárpótlást, kárpótlási jegyek formájában, a nyugdíjhoz pedig kapunk egy kevés kiegészítést, mint háborús veteránok, immár itthon, ezektől”. „Nekünk aztán úgy telt el az életünk, hogy nem nagyon vágyódtunk semerre. Nehéz ugyan, meg kell küzdeni a rossz földdel, az időjárással, de másképp nem lesz semmi. Én azt mondom, hogy meg lehetett élni itt ezelőtt, s meg lehet itt most is, csak meg kell a munkát fogni. Meg kell tudni ügyesen verni a kaszát. Vajon a fiatalok közül vajon melyik tudja? – teszi fel a kérdést Áron bácsi. Gáspár bácsi azonnal rávágja: „Ezek már nem kaszálnak!” „Nagyon sokan elmennek mostanában Németországba, Svájcba, Hollandiába, Belgiumba, Svédországba dolgozni. De legtöbb hazajön. Vajon ez olyan, mint nekünk a fogság? Mit hoznak haza?” – teszi fel az újabb kérdést Áron bácsi. „Valamit csak összeszednek, ha pénzt nem, akkor tapasztalatot. Látnak ezt-azt. Nekem ne mondja senki, hogy itt nem lehet megélni, csak ahhoz dolgozni kell sokat, megülni itthon, s helytállni. Csak jöjjenek!” – adja meg a választ Gáspár bácsi.