A fekete képek korszaka

A kiállítást sorrendben végignézve az első kép a Gitározó nő, amely Munkácsy stílusában készült. A nő fehér vállkendőjének vastag rétegű festésekor Rippl törekedett a „munkácsys” hatásra, miszerint a sötét képben a fehér színt drámai felkiáltásként, nyomatékosan, a mennyiség szerint túlozottan vastagon kell megfesteni. A gitáros lány volt az első szerelem, akinek neve ismeretlen. Ez a kép őszinte gyónás arról, hogy a fiatal Ripplnek 1887-ben Münchenben gyermeke született. A családalapítás felelősségétől megriadva elhagyta Münchent, és Párizsba költözött. Rippl-Rónai tizenhárom évig, 1887‒től 1900-ig élt ott. Kezdetben a szintén ott élő Munkácsy Mihály mellett segédként tanulta a festészetet, ám önálló művészi céljai és saját festői stílusa érdekében levetkőzte a nagy mester stílusát.

A második kép már nem utánzat, hanem önálló kísérlet eredménye. A Hímző nők két francia lányt ábrázol, amint hímeznek. Lazarine és Claudine nővérek, s Rippl-Rónai az előbbit választotta párjául. Lazarine nemcsak modellje és élettársa, hanem a modern stílusú hímzéstervek kivitelezőjeként alkotótársa, végül a felesége lett. Szegényen, kereset nélkül élték a szerelemmel és nagy művészi célokkal eltervezett életüket. A művész Ödön nevű öccse látta el őket Magyarországon feladott csomagokban hazai disznótorossal, füstölt sonkával és süteményekkel. A tárlaton Rippl-Rónai Ödön arcképe is megtalálható, akiből bátyja művészethez értő szakembert nevelt, műgyűjtő lett, s Kaposváron megalapította a Rippl-Rónai Múzeumot.

A fekete korszakos képek nem azért sötétek, mert a festék az idő múltával besötétedett volna, akár az aszfaltos Munkácsy-képek esetében. Rippl-Rónai nem használta azt a romlandó festéket. Az ecsettel fekete vonalakat húzott, s rajzolta képeit. Így magyarázta a szokatlan eljárást: „...az egyszerűség-keresés, melyet életmódomnak is princípiumává tettem, a magja az én festési faktúrámnak. Minél kevesebbel minél többet, sokat kifejezni... Most csak igen vékony festékkel lekötni a rajzot a vászonra: nem baj, sőt úgy hat természetesnek. Ha maga a rajz is mindenütt kilátszik alóla. Készen vagyunk. Hogy aztán mások azon tűnődnek, olajfestmény-e ez, vagy grafika – az már igazán nem a művész dolga... Nem mintha feketének láttam volna a dolgokat, hanem mert a feketéből kiindulva akartam azokat megfesteni. Az a meggyőződés támogatott ebben, hogy az ily festésnek épp úgy jogosultsága van, mint a lila, kék vagy más színből kiinduló, s abban megoldott festésnek.”

Fekete korszakos az Anyám varr, Ödön fia lustálkodik című kép is, mivel 1897-ben sokat volt Rippl-Rónai otthon látogatóban. Abban az évben kezdte szervezni az Andrássy-ebédlő gyártását, amelyet gróf Andrássy Tivadar megrendelésére tervezett meg. A humoros című festményen a varrása fölé hajló anya alakja füstszerű gomolygással van ábrázolva. A fekete vonalak tarajos hullámként csapnak fel abból a háttér örvénylésből, amelyben a fekvő Ödön arca és fejét támasztó két összezáruló karja látszik. Szálkás, fekete ecsetvonalak áramlanak körbe-körbe, mint a madárfészket bélelő gallyak és fűszálak. Meleg, összetartó családi fészket ábrázolt a művész ötletes, költői hasonlat alapján.

A párizsi időszak képein persze nem mindig a fekete szín az uralkodó. A barna, zöld, kék és a szürkék finom árnyalatai közt megjelenik a titokzatos női arcok sápadt fehérje. Ez egy új női ideál, melyet Rippl-Rónai eszményítő tehetsége képes volt megteremteni.

Rippl-Róna francia művészbarátja, Aristide Maillol meghívására 1899-ben elutazott Dél-Franciaországba, a Pireneus-hegység egyik falujába, Banyuls-sur Mer-be tájképeket festeni. Fordulatot hozott Rippl-Rónai festészetében a szabadtéri munka. A tájképeket már nem a fekete rajzból indította el. Emlékezéseiben így számol be az újításról: „Itt csakhamar mindent színesnek láttam, de még nem naposnak... Ez volt a fordulópont, innen datálódik mai felfogásom, búvárkodásaim mai állapota a piktúrában. Az itteni tanulmányok, festések különösen arról győztek meg, hogy a képeket nemcsak egyszerre kell megfesteni, hanem a színek erejét – különben nagyon egyszerű módon – fokozni kell”.

Rippl-Rónai az 1890-es évek Párizsában jutott az európai festészet élvonalába. Vonalszerű, kontúros ábrázolása, dekoratív síkokra redukált színhasználata megegyezett az „art nuoveau”-t művelő Nabi-csoport, azaz a „Próféták” stílusával. 1889-ben felvette a Rónai nevet, s az új stílusú képeit a korábbi Rippl helyett már azzal szignálta.