A csángó-magyarok nyelvvesztéséről

– Halász Péter néprajzkutató jelentette ki a moldvai csángókról, hogy a \'89 előtti és mostani helyzetük közt a különbség annyi, hogy akkoriban nem is sírhattak a közösségi jogaikért, most meg nyugodtan panaszkodhatnak, de csak süket fülekre találnak. Hogyan látja ezt a problémát az interjúinak, riportjainak tükrében?

– Szerintem idézőjelbe kell tenni a sírást, panaszkodást, úgy vélem, hogy Halász Péter is így képzelhette el, mivel a moldvai magyarok történelmét ismerve tudhatjuk, ők századokon keresztül kérvényezték, hogy saját papjaik lehessenek, hogy anyanyelvüket szabadon tudják használni. Ezért esdekeltek, ha úgy tetszik, „sírtak”, de ezt a zokszót – mert szerintem talán így helyesebb kifejezni – nem hallotta meg senki. Szerintem ezt már a 19. század közepén késő volt meghallani, amikor létrehozták a iaşi-i román püspökséget, abból a célból, hogy végkép felszámolják a Moldvában élő magyar katolikus közösségeket. Csak megszűrve tudom elfogadni, hogy a csángóknak nem lehetett \'89 előtt sírni. Hogy most okuk van a „sírásra”, szerintem amiatt következhet be, hogy szinte teljes mértékben elveszítettük őket. Főként a kommunizmus utolsó évtizedeivel kell ezt magyarázni, mivel a magyar nyelvnek az ártott a legtöbbet, hogy a közösségeket felszámolták. Az erőteljes iparosítással és a fiatal munkaerő városra való terelésével tudták ezt elérni. Szóval századokon keresztül volt okuk a csángó-magyaroknak a panaszkodásra, elégedetlenkedésre, de igazán most következett el az az időszak, amikor „sírniuk” is kell. Igaz, hogy a kommunizmus utolsó évtizedei ártottak a legtöbbet, de most megjelent egy még nagyobb probléma.

– Talán a külföldi munkavállalásra gondol?

– Igen. Szerintem az, hogy az anyagiak végett mennek el a szülőföldjükről a moldvai magyarok, ugyanannyira súlyos, mint a többségnek a korábbi beolvasztási kísérletei. Jelenleg nagyon sokan közülük Nyugat-Európában élnek. Döbbenetes, hogy a világ milyen távoli részére el tudnak jutni a csángók: Magyarfaluban jártam nemrégiben, és kiderült, hogy a férfilakosság zöme Dél-Afrikában dolgozik, Lészpedről pedig Panama Köztársaságba ment el a munkavállalók nagy része. Annak, aki külföldre elmegy és a gyereke is már ott végzi az iskolát, kétlem, hogy utódai magyarul megtanulnak beszélni. Úgy észleltem, hogy a közösségek megbomlása vagy megbomlasztása ártott a csángó-magyaroknak a legtöbbet.

– Vannak azért kivételek is, több olyan értelmiségiről tudok, akik hazatértek, otthon magyar nyelvet tanítanak a gyermekeknek.

– Elég szép számmal vannak értelmiségiek, akik hazatértek, róluk azt kell mondjam egyelőre, hogy ők azok a kivételek, akik erősítik a szabályt. Vannak más pozitív előjelek is a moldvai magyar közösségek fennmaradására, úgy tűnik, hogy azok is, akik külföldön dolgoznak és élnek, szeretnének hazatérni. Erre utal az, hogy a legtöbben szülőföldjükön házat építenek. Ott van például Lujzikalagor, amelynek egyik utcáját úgy hívják, hogy „Olasz negyed”, mert azok, akik Olaszországban vállaltak munkát, mind ott húztak fel maguknak szép emeletes házat. Azt, hogy ők hazatérnek vagy sem, az a jövő titka, erre nem tudunk válaszolni, azt még kevésbé lehet előrelátni, hogy a gyerekeik is hazatérnek-e, vagy már megpróbálnak külföldön boldogulni.

– Milyen célból adta ki kötetét?

– Igazából nem is a kötetet, hanem egy cédét szerettem volna kiadni. Elsősorban rádiós újságíró vagyok, és 1990-től máig nagyon sok beszélgetést, interjút készítettem a moldvai magyarokkal. Észleltem a nyelvvesztés folyamatát. Valamikor mindenki nagyon szépen beszélte a magyar nyelvet a családban, aztán a román városba elkerült fiatalok hazatérve már nem akartak magyarul beszélni. Ők a gyermekeikkel már csak románul beszéltek, és ez általános jelenség lett. Oda jutottunk, hogy a mai fiatalság csak tanulhatja a magyar nyelvet. Itt van a szerepe az előbb említett értelmiségi rétegnek, amely hazatért, hogy el tudják érni, hogy legalább tanult nyelvként beszéljék a magyart a moldvai-csángók. Következésképpen az idős emberek, akik még az archaikus csángó-magyar nyelvet beszélik, már kihalóban vannak. Felvételen – viszont – sok ilyen beszélgetést megőriztem, ezért akartam elsősorban a hanganyagot cédé formájában kiadni, hogy nyelvemlékként tegyem ezeket közkinccsé. Később rájöttem, hogy célszerű egy könyvet is kiadni, mert volt elég sok írásom a Moldvai Magyarság folyóiratban ,és ezekből is szerettem volna megjelentetni egy gyűjteményt. Zömében a periodikában megjelent tudósítások, riportok, portrébeszélgetések és beszámolók szerepelnek a kötetemben, de van néhány újdonság is. Mellékletként jelent meg az említett cédé egy nyolcvan perces hanganyaggal, amely szerintem nyelvi szempontból számít kuriózumnak.