Szakmai elégtétel: üres tányér

Csiszér Előd amolyan meglátni és megszeretni elvek alapján választott szakmát. Óvodás korában eltökélt szándéka volt, hogy ha felnő, traktorista lesz, azonban egy, elemi iskolás korában Tusnádfürdőn tett látogatása merőben megváltoztatta ezen szándékát. „Meglátogattuk Tusnádfürdőn keresztapámat, aki szakács volt, én meg arra kértem, hogy vigyen be a konyhára. Na, amikor megláttam azt a nagy konyhát, a hatalmas lábasokat, fazekakat, a sok embert, attól a pillanattól kezdve szakács akartam lenni” – meséli nevetve. Az akkor alig tízéves legényke végül hű maradt ezen elhatározásához.

Nem mondja, hogy az iskolában éltanuló volt – jegyzi meg –, de ami a szakmával volt kapcsolatos, azt mindig tudta. „A szakácsiskolában Balázs Hegedüs Erzsike volt a mesternőm. Őt soha el nem felejtem, vele indultam. 2002-ben Botoşani-ban részt vettem egy országos versenyen, ahonnan a negyedik hellyel tértem haza. Akkor kerestek meg a jelenlegi munkahelyemről, hogy ha tanulmányaimat elvégzem, nem akarok-e itt dolgozni. Mi is lehetne ennél nagyobb vágya az embernek?” – meséli Előd.

Nem könnyű a vendéglátásban dolgozni – ismeri el –, nagyon stresszes szakma. „Minden második napon vagyok szolgálatban reggel hattól este tízig, ha nincs éppen rendezvényünk. Ellenkező esetben a munkaprogram kinyúlik. Magánélet nagyon kevés. Ez egy hivatás. A kollégákkal több időt töltök, mint a családdal. De nagy szerencsém van, hogy a feleségem munkatársam is” – fűzi hozzá. De amikor munkájáról mesél, szeretettel említi kollégáit, ahogy fogalmaz, csapattársait, azt mondja, ők együtt olyanok, mint egy család.

Előd szerint ebben a szakmában is fontos, hogy haladjon a korral, folyamatosan fejlessze magát, hiszen nemcsak a jó pap tanul holtig, hanem bizony a szakács is. Figyelni kell az új alapanyagokra, az új főzési technológiákra. Ő pedig innen is, onnan is szívesen merít. „Szeretem összekötni a régit az újjal, a hagyományos ételeken egy kicsit változtatni, frissíteni. Persze van egy-két olyan étel, aminek úgy kell maradni, ahogy van, a töltelékes káposztán nincs mit újítani, az legyen töltelékes káposzta.” Örömmel látja, hogy nagyon sok, régen előszeretettel használt fűszer ma újra megjelenik a székely konyhában, ő legalábbis ezek használatára törekszik. Zsálya, lime, gyömbér, koriander, kakukkfű a „visszatérő” fűszerek.

Egy jó szakács nemcsak főzni, hanem enni is szeret – derül ki a beszélgetés során. Ez szinte szakmai elvárás, a kóstolgatás a munka része. „Van is egy olyan mondás, hogy sovány szakácsban sose bízz. Persze ha most rám néz az ember, akkor azt is mondhatja, hogy én nem vagyok a legideálisabb erre a szakmára. Sokáig például nem szerettem a bárányhúst, de ahogy dolgozni kezdtem, nem lehetett azt mondani, hogy nem szeretem, nem kóstolom meg. Addig főztem, hogy mára egyik kedvencem. Egyébként mindent meg kell kóstolni, még az alapanyagokat is” – neveti el magát. Ő pedig szinte mindenevő. Imádja a magyar, a székely konyhát, de nem veti meg a különleges ízeket, a keleti, ázsiai konyhát sem.

Örömmel jegyzi meg, hogy egyre több a férfi szakács, amikor ő munkába állt, tíz személyből egyedül ő volt férfi a konyhán, most már hárman vannak. „Ha valaki ezt a szakmát választaná, azt tudnia kell, hogy bizony itt nincs ünnep. Amikor más mulat, mi dolgozunk. Ezt el kell fogadni” – mondja, bár nem szeretné kedvét szegni senkinek. „Elkészítek egy ételt, alkotok, kiviszik, és egy fél óra múlva úgy hozzák vissza a tényért, hogy még az utolsó salátalevél sincs rajta. Sajnos mulandó, a visszajelzés marad meg, és ez ad erőt a továbblépéshez” – válaszolja a szakmai elégtételt firtató kérdésemre.

Elismeri, semmi pénzért nem váltana szakmát. „Ha nem főzhetnék, megfutamodnék. Nekem ez az életem, ezt szeretem csinálni.” Nem is csoda, ha a hamarosan három évét töltő kicsi fia kezében is jól áll már a fakanál, néha őt is belevonja a főzésbe.