Rusinga udvarhelyi képírók szemével

A Viktória-tó Rusinga nevű szigetén, adományokból épült fel a napjainkban több száz helybéli gyerek által látogatott magániskola. A Van egy téglám Kenyában elnevezésű akció életre hívója a marosvásárhelyi Halmen Balázs volt, aki maga is több hónapot töltött önkéntesként a szigeten. Az iskola már néhány éve működik, Halmen Balázs és baráti társasága azóta is visszajár segíteni. Így történt, hogy idén februárban két udvarhelyi fotós is csatlakozott a projekthez.

– Honnan, hogyan jött az ötlet, hogy Kenyába utazzatok?

Józsa Levente: Hallottunk a lehetőségről, hogy Balázsék februárban visszautaznak, így fölvettük velük a kapcsolatot, és beszálltunk a projektbe, természetesen támogatókként is. Az én célom az volt, hogy elkészítsem a vizsgafilmem, amelyet hamarosan be kell nyújtanom.

Kovács Levente: Nekem nem volt ennyire konkrétan megfogalmazott célom. Igazából azt akartam, hogy egy olyan helyen fotózhassak, ami nem a megszokott. Egyszerűen csak ki szerettem volna próbálni magam. Úgy érzem, ez sikerült is, de nyilván az eredményről majd a fotóim árulkodnak.

– Milyen volt az első találkozás Afrikával?

J. L.: Rendkívüli dolgokat tapasztaltunk meg, egészen más kultúra, más világ Afrika. Egyébként számomra az egyik legjobb élmény maga a megérkezés volt a szigetre, ahol a helybéli özvegyek csoportja énekelve fogadott, majd a fejükre kapták bőröndjeinket, és elcipelték a szállásra.

K. L.: Kenyában az emberek nagyon lazák, ha valaki például azt mondja, hogy háromra ott leszek, akkor három óra negyvenre érkezik meg, és nem érti, hogy a másik miért van felháborodva.

J. L.: Ez hozzátartozik a kultúrájukhoz, nemcsak a hétköznapokban, hanem hivatalos ügyekben is így működik minden. Például már az érkezéskor fél órát késett a komp, és ezen a helyiek közül senki nem lepődött meg. Az európai ember számára ez egy idő után őrjítő lehet, főleg a mi esetünkben, hogy csak rövid időre és dolgozni mentünk Kenyába.

K. L.: Ez volt talán a legnagyobb lecke, hogy ilyen esetben mindig egy helybéli segítségére van szükség. Szerencsére Balázsék segítségével rátaláltunk Wilfredre, aki egyben a film főszereplője is lett.

– Hogyan készül el tíz nap alatt egy dokumentumfilm?

J. L.: Elég nagy nehézségekkel szembesültünk, hisz teljesen ismeretlen volt a hely, az első két nap azzal telt, hogy hozzászoktunk az emberekhez és a környezethez. Még itthon nekifogtunk a forgatókönyvnek, és „terepszemlét” tartottunk az internet segítségével, de az első tervet fel is rúgtuk, hisz túl nagynak bizonyult. Az volt számomra a legfontosabb, hogy találjak egy olyan helybélit, aki köré épül az egész film, aki a mozgatórugója lesz. Wilfred ugyan helybéli, de nagyon különbözik a helybéliektől, hisz két évet külföldön tanult, mondhatni a nyugati mentalitás szerint él. Például ellenáll a poligámiának, így családjának is ellentmond. Valójában az előre tervezett forgatókönyv mintegy fele jött össze, viszont voltak olyan váratlan események, amelyeket nem hagyhattam ki. Például belecsöppentünk egy ottani vallásos szertartás közepébe, ami egészen rendkívüli élmény volt. A szertartáson a jelenlévők átélték, hogy megszállja őket a szentlélek: rángatóztak, ordibáltak, önkívületi állapotba kerültek. Majd hirtelen mindenki magához tért, hangszereket ragadtak, és kezdődött az ének, az ünneplés.

K. L.: Számomra is nagy segítség volt Wilfred, a fotózás szempontjából viszont nagyon időhöz kötött voltam, gyakorlatilag reggel 10-től délután 5-ig olyan hőség volt és olyan fényviszonyok, hogy nem tudtunk dolgozni. Valójában tehát napi 2–3 órám volt a fotózásra, ezért aztán elég kellemetlen volt, amikor a helybéliek lazán vették a dolgot.

– Rusinga szigetén a poligámia nemcsak megengedett, hanem elvárás is. Európai férfiként milyen benyomást keltett ez bennetek?

K. L.: Nagyon nagyok a családok, hisz az átlag férfinak négy-öt felesége van. Mindenik külön házban él a gyermekeivel, melyet a férje kell biztosítson neki. Egy férfinak tehát annyi felesége lehet, amennyinek házat tud építeni. Az egyik helybélinek, Mr. Thomasnak például hat felesége van, mindenikkel egy-egy napot tölt, a hetedik napon, mint Isten, megpihen. A férfi az úr a háznál, a hat feleség őt kiszolgálja. Úgy éreztem, nem kötődik egyhez sem jobban, mint a másikhoz, mégis az első feleségeknek kiemelt szerepük, kiváltságaik vannak.

J. L.: A feleségek teljesen másodrangúak, sokszor számunkra is bántó volt, hogy ebédkor az asszonyoknak csak külön, a konyhában volt szabad enniük.

K. L.: Valójában nemcsak idegen volt ez az egész, hanem néha kicsit zavart is. Belegondoltunk, hogy ezek a nők miként érezhetik magukat. Ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy azért nem olyan harmonikus a kapcsolat a feleségek között, mint amilyennek azt a férjek mondják. A feleségek eléggé féltékenyek egymásra. Végtére is a nők ott is nők. Szerintem nagyon is jogfosztottaknak érzik magukat.

– Melyik volt a legemlékezetesebb találkozás?

J. L.: Alkalmunk volt beszélni a falu legidősebb lakójával: az özvegyasszony körülbelül kilencvenéves lehet, pontos életkorát azonban nem tudni, hisz nem emlékszik, hogy mikor született. Egyébként érdekes az is, hogy a legtöbb helybélinek a születési dátumát január elsejére jegyzik be, attól függetlenül, hogy az éve melyik hónapjában született.

– Említettétek, hogy az emberközi kapcsolatok sokkal szorosabbak, mint nálunk, viszont európai szemmel sokszor furcsa szokásokkal találkoztatok...

K. L.: Igen, meglepő volt, amikor egyik alkalommal Wilfred kézen ragadott, és úgy sétáltunk. A helybéli férfiaknak szokásuk, hogy a nagyon jó barátok megfogják egymás kezét. Nagyon furcsa volt, bár Balázs felkészített, hogy ezen ne lepődjünk meg, de nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Egyébként volt olyan jelenet, hogy a két férfi, jó barátok elöl mentek kézen fogva, a hátuk mögött pedig a feleségek kullogtak. Ezzel szemben a nőkkel, feleségekkel az utcán vagy közösségben nem érintkeznek, mintha közömbösek lennének.

– Alkalmatok volt az iskolába is betekinteni. Hogyan zajlik ott az oktatás?

J. L.: Nagyon lelkesek és lelkiismeretesek mind a gyerekek, mind a tanárok. Naponta héttől este hatig van a tanítás, és hétvégéken is bejárnak. A gyerekek is imádják az iskolát, nyilván azért is, mert míg tanulnak, addig nem kell otthon dolgozni.

K. L.: Egyenruhájuk van a gyerekeknek, nagyon odafigyelnek a küllemükre, hogy tiszták és rendezettek legyenek. Nagy hangsúlyt fektetnek ugyanakkor a higiéniára, a tisztálkodásra. Érdekes ugyanakkor, hogy az elméleti oktatást a gyakorlatival ötvözik: a matematikától elkezdve mindent tanulnak, de hasznos dolgokat is, hogy milyen csónakokat és hálókat használnak halászatkor.

– Temérdek anyaggal, filmmel és fotókkal tértetek haza. Mikor mutatjátok be ezt a nagyközönségnek?

J. L.: Bevárjuk egymást, tehát az államvizsga után mutatjuk be a filmet és a fotókat is. Egy egész estés programot rendeznénk, meghívnánk Balázsékat, akik előadást tartanának, bemutatnák a Brick in Kenya projektet, elvégre az is a célunk, hogy továbbra is segítsünk nekik ebben. És persze Udvarhelyre és más városokba is is elvinnénk a filmet és a fotókat.

– Visszakívánkoztok Kenyába?

K. L.: Mindenképpen visszamennénk, és a munka szempontjából is jó lenne visszatérni.

J. L.: Azért is szeretnénk visszamenni a szigetre, hogy megmutassuk a helybélieknek, mit csináltunk.  Hisz ennyivel tartozunk nekik.