Borsodi L. László: a pedagógus szakmailag igényes

– Mindig is tanárnak készült?

– Emlékszem, édesapám rendszeresen készült a másnapi óráira, és kisgyerekként egy idő után őt utánozva én is egy füzettel a kezemben fel-alá sétáltam a szobában, halandzsanyelven mormolva valamit. Édesanyám is laboránsként a csíkszeredai gimnáziumban dolgozott, ezért az iskolai atmoszféra nagyban meghatározta gyermekéveimet. Amikor iskoláról beszélek, akkor a mai Márton Áron Főgimnáziumra gondolok, hiszen – az egyetemi éveket leszámítva (azóta is) „hazajárok”: elemi és általános iskolásként főleg édesanyám laboratóriumába mentem be, a középiskolát ott végeztem, 2000-től pedig magyartanárként tanítok. Ösztönszinten ivódhatott belém a pedagógusi életpályamodell, csak érettségi után döntöttem el, hogy magyar-angol szakra jelentkezem. 2000-ben a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen államvizsgáztam, és rögtön jött egy lehetőség: versenyvizsgázni egykori iskolámba magyar irodalomtanári állásra.

– A versek mindig is jelen voltak életében, már diákkorában gyakran szavalt. Ennek köszönhető, hogy költőként több kötet kikerült a keze közül?

– A szavalást megelőzte valami más, amit nem választhatok el a versek megszeretésétől, ez pedig – az otthon kapott szellemi háttér mellett – a szöveggel való első élményszerű találkozásom, amely a csíksomlyói kegytemplomhoz és a ferences szerzetesekhez kapcsolódik: ministránsként sokszor olvastam a szentmiséken. Az értő irodalomolvasás, a szépirodalmi művekről való tudatos gondolkodás, egyáltalán a gondolkodni tanulás aztán a középiskolás évek alatt kezdett el intenzívebben érlelődni. Inkább ez a közeg és az Ady András osztálytársammal való költői barátság járult hozzá ahhoz, hogy fokozatosan a vershez és a versírás felé fordultam.

– Jelentős lépésen van túl, a doktori disszertáció megvédésén. Hogyan választotta ki a témát?

– A doktori disszertációm témája, Baka István költészete egyetemista korból velem tartó „szerelem”. Egykori egyetemi tanárnőm, Orbán Gyöngyi vetette fel az I. didaktikai fokozat megszerzéséhez benyújtott tudományos-módszertani dolgozat megvédésekor, nem gondoltam-e arra, hogy tovább kutassak. Noha a téma szeretete hajtott, tehát mondhatom, hogy úri passzióból fogtam neki a doktorálásnak, ötéves megfeszített munka következett, amelynek során témavezetőm, dr. Bombitz Attila egyetemi docens, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Osztrák Irodalom és Kultúra Tanszékének tanára volt segítségemre. 2015 novemberében a Szegedi Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájában védtem meg Metaforikus versbeszéd, szerepjáték és ciklusképzés Baka István költészetében. A Tájkép fohásszal mint újrarendezett költői testamentum című disszertációmat.

–  Ön szerint milyen a jó pedagógus?

–  A jó pedagógus semmiképpen nem törekszik olcsó népszerűségre a diákok körében. Véleményem szerint önmagával szemben szakmailag igényes, így megvan a szakmai-erkölcsi alapja, hogy igényes legyen diákjaival szemben is. A jó pedagógus nem a diákjai helyett dolgozik, hanem az ő munkájukat segíti, pincér, aki nem helyettük akar gondolkodni, önmagát a középpontba állítva, hanem felkínálja az önálló gondolkodás alkalmait. Persze ezt a munkát úgy végzi, hogy közben nem felejt el humoros és empatikus lenni, nyitott maradni a diákok problémái és világlátása iránt, mert tudja, hogy kikkel van dolga: fiatal, érzékeny, (jó esetben) kíváncsi lelkekkel, akik önmagukat, helyüket, szerepüket, biztos fogódzókat keresnek egy olyan világban, amely éppen ezen törekvésük ellenében munkálkodik.