Úgy véli, egy sor nagyon fontos dolgot rögzítettek törvénybe, amit az MTT fogalmazott meg, de még rengeteg a feladatuk. A magyar színházi élet megosztottságáról úgy fogalmazott, a más gondolat korábban is jelen volt, csak nem kaphatott teret.

Nyilván az előző egyeduralkodó gondolat harcol a pozícióért. Mi is harcolunk azért, hogy mi is kapjunk teret és ez még így lesz jó ideig. Az elmúlt évekre visszagondolva mondhatom, hogy kevésbé agresszív ez az egymásnak feszülés.

Fontosnak tartom, hogy azt a gyönyörűséges struktúrát, amit megőriztek a korábbi színházcsinálók és nekünk is ezzel a törvénymódosítással, amit a Hiller-féle nagyon veszélyes törvény után eszközöltünk és végrehajtottunk, sikerül megőrizni, amely mennyiségileg fantasztikus módon teljesít. Az évi 6,8 millió néző, az hogy ötven kilométerenként van társulattal bíró kőszínház, csodálatos dolgok. Azért nincs még több karakteres, erős színházi egyéniség, mert ez a borzasztó megfelelési, igazodási vágy működteti az alkotókat, nem a saját hitük, a saját lelkükből alkotnak. Ennek a valamelyest való oldódására nagyon sokat tett a Magyar Teátrumi Társaság és jómagam is.”

Oxigént biztosított a kisvárdai fesztivál

Kíváncsiak voltunk arra is, mit gondol arról, hogy egyre több határon túli társulat tartja távol magát a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljától, mivel úgy gondolják, hogy elveszett az a szerepe, amiért létrehozták. A Nemzeti Színház igazgatója szerint

Keresi ez a fesztivál a helyét és nyilván nagyon nagy problémák vannak vele, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De ne azzal kezdjük, hogy akkor rúgjuk fel, vigyük el. És ne is ezzel folytassuk. És lehet, hogy nem két év alatt, de öt-nyolc év alatt ki kell vajúdni azt az új helyzetet, amiben ez a fesztivál működhet. Ahogy én ismerem a kultúrpolitikát és a politikusokat, hogyha lemondunk egy fesztiválról, akkor az a pénz nem fog automatikusan visszakerülni egy másikba. Örüljünk, hogy ez megvan, addig ne menjünk máshová.

Színházba járó a magyar

Az igazgató hangsúlyozta, manapság nem nehezebb megszólítani a közönséget, mint korábban. Az, hogy nincs szakszervezet, amely felszólítja a közönséget, hogy kötelező elmenni egy-egy produkcióra, az jó. „A magyar ember továbbra is színházba járó ember és fantasztikus kincsünk van. Ez a mi színházi struktúránk, a mi színházi életünk. Irigykedve néznek ránk nyugatról. Ez a vágyálmok netovábbja, hogy itt társulatok vannak, garantált állami támogatás, ingyen iskola. Ezek olyan értékek, amelyeket meg kell becsülni. És bizony

Ez nem jelenti azt, hogy nem kell megküzdenünk minden egyes új generációért, nem kell harcolni és kitalálni technikákat, hogy még inkább odavonzzuk a színházba őket. De én nem féltem a színházat.

Ha elvesztjük azt az egyéni ízt, ami minden nemzetre jellemző, akkor olyanok leszünk, mint amikor a gyerek a papíron összekeveri a színeket. „Lehet nemzetinek, konzervatívnak és újítónak lenni egy időben.

A nemzeti előadása Csíksomlyón

Márciusban a Nemzeti Színház négyállomásos székelyföldi turné keretében mutatta be a Vidnyánszky által rendezett Tamás Áron Vitéz lelkek című darabot. Ez azért is volt számottevő esemény, mert a nemzeti társulata Csíkszeredában 25 évvel ezelőtt járt utoljára, Farkaslakán, Tamási szülőfalujában pedig soha. A rendező kifejtette, hogy ők legalább annyit, sőt lehet, hogy többet kaptak ezeken az előadásokon, mint amennyit adni tudtak: egy olyan másfajta világban, életritmusban, másfajta emberi viszonyrendszerben merítkeztek meg, amely Pesten már hiányzik, és jó, hogy ezeken a helyeken még foszlányaiban megvan. Ez a turné elindított egy olyan folyamatot, amelynek köszönhetően gyakrabban visszatérnek ide.

„28 előadást játszottunk tavaly a külhoni területeken. Erre nagyon büszke vagyok.

Ráadásul szeretettel fogadnak. Ha nem fogadnak szeretettel, én is félre tudom rakni a büszkeségemet, és volt ahová bekopogtam, hogy engedjenek be, úgy hogy nem kell fizetni érte. A csíksomlyói előadás a legfontosabb eseménye lesz a következő évadunknak. Nem az, hogy Péterváron, Párizsban játszunk, hanem, hogy elmegyünk Csíksomlyóra.”