Kövek őrzik az iskola emlékét

A Székelyudvarhelyi Állami Kő- és Agyagipari Szakiskolát pontosan százhúsz éve, 1893. október 8-án nyitották meg a mostani Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola Orbán Balázs utcai épületében, amelyet kifejezetten erre a célra építettek. A tanintézetet a magyar állam hozta létre, azzal a céllal, hogy – mint Róth Edit a szakiskola megalapításának századik évfordulója alkalmából írt, Százéves az Állami Kő- és Agyagipari Szakiskola című könyvében megjegyezte – a kiaknázatlan gazdasági potenciált és fölösleges munkaerőt hasznosítsa, illetve hozzájáruljon a 19. század végi gazdasági helyzet javításához. Mivel a zetelaki határrészen rengeteg terméskő, Székelyudvarhely körzetében pedig jó minőségű agyag található, a városban hozták létre a középiskolai szintű, négyéves szakképzést nyújtó szakiskolát – mondta el Csont József. Mint Róth Edit könyvéből kiderült, az iskolaépület területét a város önkormányzatától kapták, a rajta lévő épület lebontását és a kezdetben egyemeletes iskola felépítését a kereskedelemügyi minisztérium finanszírozta, mintegy 26 ezer forintból. Az épület az első tanév negyven diákja számára szűknek bizonyult, így már a következő évben megkezdődtek a bővítési munkálatok, amelyek évek múlva folytatódtak.

Hargita Nándor, a helyivé lett igazgató

Az évszázados tanintézet oktatói nagyrészt az anyaországból érkeztek – mesélt tovább Csont József kőfaragó. A szakiskola első igazgatója a magyarországi Hargita (eredetileg Scheffler) Nándor szobrászművész volt, akinek számos nagyobb műve díszítette régiónk köztereit. Talán egyik legjelentősebb alkotása az 1897-ben Székelyudvarhely központjában felállított, 1919-ben lebontott Millenniumi Emlékmű, de a szintén általa készített homoródkarácsonyfalvi Erzsébet-emlékmű és a Brassó megyei Halmágy községben található, Erzsébet királynét ábrázoló szobor ma is áll. Az első intézményvezető díszes síremléke az udvarhelyi római katolikus temetőben található – ezt a szakiskola diákjai készítették. Több tehetséges szobrász is volt a tantestületben: a Márton Áron teret díszítő Krisztus-szobrot például Harmath Ödön készítette. A Városháza tér parkjában található szökőkút jelképes alakjainak – Székely József, Nagy György, Orbán Áron és Verestóy Árpád műveinek – műkőből való kiöntését pedig az iskola diákja, Orbán József végezte, illetve ő tervezte a teret is – derült ki a 110. évforduló alkalmából kiadott, a Bányai János Műszaki Szakközépiskola tanára, Fazakas István által szerkesztett kiadványból.

Művészeket adott a városnak a tanintézet

Mint a székelyudvarhelyi kőfaragó elmondta, az iskolába csak a kiemelkedően tehetséges diákokat vették fel, a kő- és agyagipari szakokra évente legfeljebb nyolc-kilenc fiatalt. Közülük vajmi kevesen maradtak itthon, illetve a szakmában – Székelyudvarhelyen leginkább sírkőfaragókként tudtak megélni –, de a nagyrészt szegény, vidéki származású tanulókat itt művészekké képezték, nem egyszerű ipari munkásokká – mondta el a kőfaragó. A négyéves képzés során lehetőség adódott arra, hogy az oktatók minden egyes tanulóval külön foglalkozzanak. A szakiskolai tanítás része volt az elméleti és gyakorlati képzés is: a leglényegesebb tantárgyakon, vagyis a mértani és szabadkézi rajzon, mintázáson, szépíráson, vegy- és ásványtanon, kőipari, illetve agyagipari technológián kívül magyar nyelv, számtan, mértan, természettan és könyvvitel is szerepelt a tantervben. A kőfaragó édesapja, a miklósfalvi származású Csont Lázár 1896 és 1900 között végezte el a szakiskolát, tanulmányai végén „kiváló gyakorlati ügyességéért” jutalmazták.

A román király is jutalmazott udvarhelyit

A századfordulón elballagott hat diák közül mindössze ketten maradtak itthon. A szakosztályok tanárai és diákjai számos megrendelést kaptak, a rengeteg míves sírkövön kívül egyebek mellett a zetelaki, a máréfalvi, valamint a székelyudvarhelyi Szent Miklós-hegyi római katolikus templom márványoltárai, továbbá a Tamási Áron Gimnázium és a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium homlokzatán látható díszítések, domborművek őrzik a szakiskolások és oktatóik keze munkáját. Csont József megemlítette egy Kovács Dénes nevezetű kőfaragó esetét, aki még inasként, azaz az iskola tanulójaként közreműködött az akkor épülő bufteai királyi kápolna munkálataiban: az uralkodó kívánsága az volt, hogy a szentély előtt található, kétfelé nyíló kovácsoltvas kaput két egymásba kapcsolódó kőgyűrű zárja, ám azokat egyetlen kőből kellett kifaragni. Ezt a munkát vállalta el az udvarhelyi szakiskolás, amiért maga a király részesítette jelentős pénzjutalomban. A díjból az egész műhely szombat estétől vasárnap reggelig mulatott – fűzte hozzá.

Kő és agyag után fa- és fémipar

A székelyudvarhelyi szakoktatást intézményesítő Állami Kő- és Agyagipari Szakiskolát 1927-ben Câmpulungra költöztették. Csont József már nem abban az iskolában, hanem az ahelyett létrehozott, hároméves képzést biztosító helyi intézetben tanulta a szakmát, tanítómestere korán eltávozott édesapjának egykori osztálytársa, a farkaslaki Fancsali Bálint volt. Tizenhat évesen, 1948-ban kezdte meg a szakképzést, s mivel gyerekkorában már megismerte a kőfaragás csínját-bínját, az első néhány nap után áthelyezték a másodévre – így 1950-ben már be is fejezte tanulmányait. Az első sírkövet tizenhat évesen faragta, és mai napig besegít a munkába – családjának immár negyedik generációja foglalkozik kőfaragással. Számos sírkő, kripta, márványoltár és -szobor került ki keze alól.

A kő- és agyagipari szakoktatás megszűnését követően fa- és fémipari szakok létesültek a városban. A mostani kiváló szakemberek abban a tanintézetben végezték tanulmányaikat – mondta el Gagyi József, a szakiskola jogutódjának számító Bányai János Műszaki Szakközépiskola aligazgatója. A tanintézetben a régi diákok, tanárok számos műve megtalálható: a legrégebbiek az aprólékos kivitelezésű majmos vázák, amelyeket az igazgatói irodában őriznek, valamint a kő- és márványfaragványok. Mint az aligazgató elmondta, városunkban jelenleg sem kő-, sem agyagipari képzés nem folyik. A főtér, az előkelő iskolák épületei, valamint a csodálatosan aprólékos szobrok még emlékeztetnek a helyben képzett kiváló művészekre.