Önkéntesség: több mint szakmai ugródeszka

Az ENSZ Közgyűlése 1985. december 17-én foglalta határozatba az önkéntesek nemzetközi napjának megtartását, azóta december 5-én rájuk is figyelünk, s arra hívjuk fel a figyelmet, hogy az önkéntes tevékenység a társadalmi beilleszkedés egyik eszköze. A bizalom és szolidaritás kialakításával, illetve a társadalmi tőke megteremtésével erősíti a társadalom tagjait egymáshoz fűző kötelékeket.

Ha önkéntesekre gondolunk Marosvásárhelyen, sok embernek jut eszébe egyből a Gyulafehérvári Caritas. Nem csoda: országszerte jelen pillanatban is 450 aktív önkéntese van, és 200 olyan önkéntes, aki alkalmi segítségnyújtásra szólítható meg. Csak Marosvásárhelyen 75 olyan önkéntes van, aki heti rendszerességgel vállal feladatot gyerekotthonokban, gyerekkórházakban, leányanyaotthonokban, idős és beteggondozásban segítenek rendszeresen, de 20–30 alkalmi önkéntes is van, ők leginkább rendezvényekbe kapcsolódnak bele – tudjuk meg a Caritas marosvásárhelyi önkéntes-koordinátorától, Fekete Gyöngyvér Csillától.

„Az a tapasztalat amúgy, hogy évről évre egyre többen vállalnak önkéntes munkát. Igaz, sokat segített ezen az a törvény is, hogy az önkéntes munkát elfogadják szakmai gyakorlatnak, ezért nagyon sok orvostanhallgatónk van. A gyerekotthonokban tanulás, játszás szempontjából segítenek a gyerekeknek, a leányanyaotthonban foglalkoznak a még nem óvodáskorú gyerekekkel, míg a kórházakban az elhagyott babák ellátásában segítenek, valamint a sokszor hetekig kórházban lévő nagyobb gyerekeknek próbálják könnyebbé tenni a bentlétet. A betegápolás mellett van, hogy bevásárlásra, közös sétára, vagy épp egy kis társaságra van szükségük az időseknek, ebben is segítenek az önkénteseink” – fogalmaz a Caritas munkatársa.

Hozzáteszi: legtöbb önkéntesük egyetemista, de a középiskolában is egyre gyakoribb az önkéntesség, a már munkavállalók pedig inkább alkalmakkor kapcsolódnak be a Caritas tevékenységeibe, mert nekik már kevesebb az idejük.

Hogy szakmai ugródeszkának mennyire jó az önkéntesség, azt Kovács Carmen már nagyon jól tudja, ugyanis évekig önkénteskedett a SMURD-nál, mára azonban már fizetett alkalmazottja a rohammentő szolgálatnak. „Tizenegyedik osztályos voltam, amikor elkezdtem önkénteskedni a SMURD-nál, mert hallottam pár baráttól, hogy ők ott vannak, és vagány a társaság. Ahhoz, hogy ott lehessek végeznem kellett egy kurzust, s egyik nap még tanultam, másik nap már gyakorolhattam az elméleti tudást. Szükségem volt fehér köpenyre, kórházi cipőre, a hajamat be kellett fonni vagy legalább copfba kötni, hosszú körmökről pedig szó sem lehetett. Az első ügyeletre is tisztán emlékszem, rosszul lettem, amikor jött szembe velem egy terhes nő hasi fájdalmakkal” – emlékszik vissza mára már nevetve a fiatal lány.

„Elkezdtem az egészet azért, mert szeretem az embereket, szeretek segíteni nekik, és minden ügyelet után tanultam valami újat. Megtanultam azt is, hogy felelős vagyok az életemért, az egészségemért” – fogalmazott Kovács Carmen, akit annyira bűvkörébe vonzott ez a szakma, hogy a középiskola után asszisztensképzőre ment, és múlt héten sikerült is a vizsgája, úgyhogy immár okleveles ápolónő a rohammentősöknél.

Az önkéntesség már a középiskolában is dívik, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban immár évek óta sárga pólós fiatalok ültetik a nézőket, veszik el a jegyeiket, vagy a kabátjaikat. Csép Vivien egyike ennek a 46 színházi önkéntesnek, akiket hétfőn hivatalosan is megünnepeltek az önkéntesség világnapja alkalmából a színházban. A 11. osztályos lány tisztán emlékszik rá, hogy három évvel ezelőtt, amikor még a szüleivel járt színházba, s látta, hogy ismerős iskolatársai tevékenykednek a színház körül, bizony ő is vágyott arra a sárga pólóra.

„Három nagytermi és három kistermi előadás után kaptam meg a sárga pólót, s immár harmadik éve hordom a színházban. Azt szeretem, hogy jönnek az emberek, mosolyognak és mesélnek, miközben elvesszük a kabátjukat például, de nyilván rengeteg előadást is látunk így, van olyan előadás, amit már szinte szóról szóra tudok, de van olyan is, amit akárhányszor láthatok, sosem unom meg. Ezzel a munkával részt veszünk kicsit mi is a színház életében, betekinthetünk a kulisszák mögé, elmehetünk a bemutatók utáni fogadásokra, de Berekméri Katus egy színjátszó csoportot is indított most nekünk, és a tavaly rendeztek egy olyan előadást, a Stresszfaktor 15-öt, amiben csak mi, önkéntesek vagyunk a szereplők” – sorolja a rengeteg élményét Csép Vivien, aki egy hónapban 6–7 szer kellene előadáson dolgozzon, de ő igazából legtöbb szabadidejét a színházban tölti, mert nagyon szereti, amit csinál.