Nem lehet feladni a közösségeket

– Ennek a beszélgetésnek az apropóját leginkább az szolgáltatja, hogy november 15-ét 2011 óta a magyar szórvány napjaként tartjuk számon. Mit gondol, Maros megye esetében beszélhetünk-e szórványosodásról?

– Rendkívül fontosnak tartom, hogy a szórványkérdésnek egy napot szánunk az évből, ez kiváló lehetőséget nyújt a probléma exponálására, a közérdeklődés elé való tárására. Kérdésére válaszolva: Maros megyére egy több történelmi-közigazgatási egységből összetevődő kollázsként is tekinthetünk, és pontosan emiatt egy demográfiailag nagyon színes, változatos képet kapunk, ahol a mintegy 37-38 százaléknyi magyarság 30 százaléka tömbben él, a maradék 7-8 százalék pedig a kiegyensúlyozottan vegyes- vagy  teljesen elszórványosodott vidéken. A szórványstratégiai gondolkodásban rendkívül fontos a szórványközösségek megtartása, tudniillik abban a pillanatban, amikor ezeket a kis bástyákat feladjuk, a szórvány határa mind beljebb és beljebb kerül: ahogy lemondtunk egy szórványtelepülésről, a szomszédos település válik szórvánnyá. Ennek tükrében kell kialakítani egy olyan magyarsággondozó stratégiát, amely odafigyel a perifériákon élő szórvány közösségekre.

– Azt mondta: lemondani egy közösségről. Mit is jelent valójában ez?

– A közösség feladása egyértelműen azzal kezdődik, hogy nem biztosítjuk számára az anyanyelvű oktatást. Ez ilyen egyszerű. Tegyük fel, két-három tanulóra csökken a gyerekek létszáma, és akkor azt mondjuk: ez van, ezekről a gyerekekről sajnos le kell mondanunk, nem tudjuk őket elvinni egy közeli magyar anyanyelvű iskolába, nem tudjuk megoldani a helyzetüket, nem tudjuk követelni azt, hogy biztosítva legyen számukra a törvény által szavatolt anyanyelvi oktatás. Lemond róla a szülő, a helyi közösség, és ha úgy tetszik, a politikum is.

– A fentiekből az tűnik ki, hogy a legveszélyeztetettebb korosztály a gyerekek. De mi a helyzet a vegyes házasságokkal?

– Az egy nagyon komoly probléma. Erre nem tudom, hogy milyen szórványstratégiát lehetne kidolgozni, mert meglehetősen személyes természetű ügy. Egy család életébe nem lehet beleszólni.

– Van-e az RMDSZ-nek egységes szórványpolitikája, illetve melyek azok az irányelvek, amelyek mentén ez a stratégia kirajzolódik?

– Természetesen, az RMDSZ programjában van szórványfejezet. A szórványra való odafigyelés legfontosabb eszközei az oktatás, a kultúra, valamint a végeken is a frontot tartó különböző egyházi felekezetek. Az oktatás terén mindenképp kiemelném a szórványkollégiumok rendkívül fontos szerepét, de mint kiderült, ugyanilyen fontos a hagyományápolás is, és itt leginkább a néptánccsoportok identitásmegőrző funkcióját húznám alá. Úgy gondolom azonban, hogy önmagában az RMDSZ nem elegendő egy hatékony, ütőképes szórványstratégia megvalósításához, szükséges például a civil társadalom összefogása. Viszont arra igen, hogy összefogja mindazokat, akik tenni tudnak valamit a szórványban élőkért.

– Mi a helyzet Maros megyében?

– Mi elsősorban igyekszünk nyilvántartani, szemünket rajta tartani a szórványban élő közösségeken. Tesszük ezt úgy, hogy rendszeresen látogatjuk a szórványban élő magyar közösségeket, tartjuk a kapcsolatot a történelmi egyházak lelkészeivel, és igyekszünk a különböző támogatási kéréseknek eleget tenni, pályáztatások révén felkarolni a helyileg elindult folyamatokat. Összességében nyilván mindig rossz lesz a szórványban élő közösségek sorsa, olyan szempontból, hogy nyelvi jogaikat nem érvényesíthetik olyan könnyen, mint a tömbben élők, az anyanyelven való tanulás pedig mindig problémát fog jelenteni. Maros megyében úgy gondolom, hogy egy egészséges társadalmi hálózat működik, amely számon tartja, foglalkozik a szórványban élő magyar közösségekkel. Nyilván, sokkal többet is lehetne tenni, és igyekszünk is sokkal többet tenni.