Erdélyi rémtörténetek vérszívó grófok nélkül

– Miért kezd valaki rémtörténeteket írni?

– Ugye a költőknek nagyon egyszerű dolguk van: ha ki akarnak próbálni valamilyen kötött formát, vagy szabályozni akarják a bennük futó állandó szöveget, akkor írnak egy szonettet. Ki tudják próbálni magukat korlátok között. Ez egy prózaírónál nehezebb, de arra gondoltam, hogy valamilyen műfajjal én is elkezdek kacérkodni. Egyelőre még a rövid prózánál akartam maradni. A rémtörténet amúgy is közel állt hozzám. Megnéztem, hogy ennek milyen hagyományai vannak, az angolszász rémtörténet-irodalmat vizsgálgattam, és nekikezdtem...

– Gyerekkorában olvasott ilyeneket vagy később?

– Ha azt vesszük, minden mesében benne van a rém, a farkas, a hétfejű sárkány, a boszorkány. Az ember alapélménye a félelem. Én gyerekkoromban például a haláltól féltem. Nem is attól, hogy meghalok, hanem, hogy beraknak egy dobozba és eltemetnek a föld alá. Mindenkinek megvannak a félelmei. Szeretünk is félni, a félelem megtanít olyan dolgokra, amelyeket anélkül nem tudnánk...

– Kik Szabó Róbert Csaba rémei?

– Ami biztos: Drakula nincs köztük. Egyébként is újabban rosszabbnál rosszabb könyvek jelennek meg ebben a témában, kivéve Benedek Szabolcs Vérgróf című könyvét. Tehát nem akartam Drakulát bele, inkább a mindennapi félelmeinkről akartam írni. Van benne például egy olyan történet, hogy lakodalomban az egész násznép romlott kaját eszik, majd elkezdenek a vécére járni. Ebben nagy borzalom van, ugyanis az ember – jobb esetben – egyszer nősül, megy férjhez, és akkor egy ilyen dolog elrontja az egész történetet. Itt ráadásul behoztam egy bosszúszálat is. Ilyenekről olvas az ember, itt Vásárhelyen is volt. Próbáltam sok esetben racionális magyarázatot találni egy-egy fura történetre: például van egy olyan, hogy két lányt bezártak a szülei, s közben derül ki, hogy mi történt velük, miért is vannak bezárva. Az emberek szeretik megfejteni a rejtélyeket, de nem mindig jó ez. Néhol lebegtetem, vagy kétértelművé teszem a végét.

– Van minden történetnek valóságalapja, vagy fikció az egész?

– Azt gondolom, minden történetnek van valamilyen valóságalapja, csak meg kell keresni. Egy konkrét példát tudok elmondani, hogy a fikció és a valóság hogyan viszonyul egymáshoz. Valamikor 2004-ben a marosvásárhelyi ócskapiacon vásároltam egy 20-as években íródott emlékfüzetet. Ezt kb. úgy kell elképzelni, mint ma a Facebookot, csak sokkal intimebb volt. Az ember odaadta a barátainak, szerelmeinek, remélt szerelmeinek, s azok írtak bele. Ez az emlékfüzet egy szebeni lányé volt, német, román és magyar nyelven írtak bele. Ez sokáig ott állt a polcomon, még megpróbáltam felkutatni is a tulajdonosát. Aztán rájöttem, nem ez a módja. Amikor elkezdtem foglalkozni a dologgal, rájöttem: rejt magában valamit ez a füzet. A kezdő versikében megláttam a mögötte rejlő történetet, egy gyilkosságot mond el két nőről, akik ugyanabba a férfiba szerelmesek. Nagyon szépen összeállt a történet. Egy talált tárgy létrehozott bennem egy olyan történetet, ami nem biztos, hogy ott van, de ott lehet. Ami nagyon fontos: nagyon lazán, de kapcsolódnak egymáshoz a történetek, egyes szereplők itt-ott megjelennek vagy beszélnek róluk. De külön is lehet olvasni a sztorikat, sőt talán úgy a legjobb. Ez egy plusz, amit én adok az olvasónak. A négy könyvem között is folyamatos átjárás van, az elsőtől az utolsóig.

– Mennyire rémtörténetek ezek? Gellért fia kezébe mikor fogja adni?

– Félre van téve neki egy példány. Most még hároméves, de 15 éves korában simán a kezébe fogom adni. Ha lesz rá igénye, és reméljük lesz. Most még nagyon szereti a könyveket.

– Miért lett Fekete Dacia a címe?

– Van egy címadó történet, ami amúgy a harmadik kötetemben is benne van, apropó átjárhatóság. Az a címe, hogy Lelkiismeretünk bekötőútjain. Egy szekus rémről szól, akit \'89-ben lényegében meglincseltek, majd beraktak az autójába. A szekus még élt, megpróbált elmenekülni a Daciájával, később a megtalálták a holttestét, de a Daciát nem, majd húsz év múlva ez az autó elkezd kísérteni. Ezzel is azt akarom sugallni, hogy a kommunizmus árnyai még mindig itt kísértenek.

– 2012-ben elég sok toplistára felkerült a könyv, többek közt a borítóját is elismerték. Minek köszönhető a siker?

– Először jelent meg a könyvem Magyarországon a Librinél, nagyon profin dolgoznak. Végre hátradőlhettem, nem kellett azon gondolkodnom, hogy ki csinálja meg. Csak rá kellett bólintanom, amikor kész volt. A borítótervet Réczey Zoltán készítette, őt illeti a dicséret.

– Marosvásárhelyen nem lehet kapni a könyvet?

– Csak bizonyos internetes felületeken lehet hozzájutni. Nem lehet kapni furcsamód, holott ősszel Csíki László-díjat kaptam a könyvért. Ezt Szárhegyen osztják ki minden második évben az ottani írótalálkozón. Rangos elismerés, amelyet az erdélyi írók közössége ad ki. Nem lehet kapni itt, mert a magyarországi kiadók nem terjesztik határon túl a könyveiket. Az itteni kereskedő tájékozottságára, piaci érzékére van bízva, hogy rendelnek-e belőle, Kolozsváron például lehet kapni. Magyarországon pedig nagyon megszerették valami miatt.

– Ez a negyedik könyve. A többi is novellás kötet. Mennyi ideig tart egy-egy történetet megírni?

– A harmadik kötetem címadó történetét öt évig írtam, van, amikor egy nap alatt írom meg a sztorit. Fejben egész nap írok, akkor is, amikor önnel beszélgetek. Az írónak az a feladata, hogy folyamatosan gondolkodjon a szereplőkön, a történeten, hogy hogyan áll össze. Még éjjel is, amikor felébredek, azon gondolkodom, hogy ezt vagy azt a szereplőt milyen helyzetbe fogom hozni. Márton Lászlónak van egy mondása, hogy ha az író jót akar magának, akkor a szereplővel ki kell tolnia. Akkor lesz jó a történet. Ezt nagyon nehéz volt meglépni, mert alapvetően az ember jót akar a szereplőinek. De az unalmas. A szereplőt bajba kell sodorni, ki kell tolni vele, meg kell ölni néha a családját, szeretteit vagy bárkit. Mert másképp nem lesz izgalmas.

– Ez a titka a Fekete Dacia sikerének?

– Nem tudom. Én elengedtem, most olvassák. Meglepődtem, hogy ekkora sikere lett, és örvendek. Az, hogy erdélyi rémtörténetek, ebben van egy kis marketing is, de az tény, hogy a történetek 70 százaléka Erdélyben játszódik. Kicsit más Erdély-képet is akartam ezzel nyújtani. Nem a megmaradás, a fenyőfa, a helytállás, és nem is Drakula. Ne a hegyeket lássa az olvasó, hanem a hegyek mögött húzódó rémségeket.

– Most min dolgozik?

– Mivel beiratkoztam a drámaíró szakra, folyamatosan drámarészleteket, mesedrámákat írok. Ezenkívül van két regényötletem, az egyiket el is kezdtem írni, de erről még nem beszélek.

– Tehát novellákkal kezdett, de a regény a cél...

– Mindenképp. Nagyon érdekes, hogy nem veszik komolyan az írótársadalomban azt az írót, aki még nem írt regényt. Ez fura berögződés. Papp Sándor Zsigmondnak van az a mondása, hogy ő nem érti, miért követelik folyamatosan tőle a regényt, amikor a világ arra panaszkodik, hogy nincs idő. Akkor nem az volna a jogos, hogy rövid történeteket írjunk, mert arra van ideje az embereknek?