A nagy tál foszlós kalács idején

Mihály bácsitól megtudtuk, karácsony ünnepét régen is lázas előkészületek előzték meg. Rendszerint december első napjaiban vágták a disznót, hogy legyen mit az asztalra tenni az ünnepek alatt.  A férfiak a malomba mentek búzát, kukoricát őrölni, az asszonyok takarítottak, sütöttek, főztek.

„Gyermekkoromban a Fenyvesből hoztuk a fenyőfát, de előfordult, hogy csak fenyőágat kaptunk. Házilag készítettük a szaloncukrot, almával, dióval, színes papírral díszítettük a fát. Ajándékra nem nagyon futotta, de egy kis édességet mindig kaptunk a szüleinktől. Sosem elégedetlenkedtünk, beértük a kevéssel is, mert láttuk, hogy más családban még annyi sem jut. Az édességet a városból hozták szüleink, s amikor üres kézzel tértek haza, nekünk azt mondták, hogy összevesztek a kofák, s aznap nem árultak” – emlékezett vissza a 84 éves férfi. Amikor a süteményekről kérdeztem, mosolyogva legyintett. Ezelőtt hetven-nyolcvan évvel falun nem ismerték a krémes süteményeket. Mihály bácsi elmondta, édesanyja egy nagy teknő kalácsot sütött, amiből még az újesztendő első napjaiban is fogyasztottak. Megpirították, bundáskalácsot készítettek belőle. A karácsonyi asztalról sosem hiányzott a töltött káposzta, amit borral nyomtattak le. De az alkoholt mértékkel fogyasztották, mert kevés volt.

Mihály bácsi három karácsonyt élt meg Konstanca kikötőjében, ahol katonai szolgálatát töltötte. „Az első katonakarácsonyom idején még nem voltam felesküdve. Édesanyám csomagot küldött, mindenféle itthoni finomsággal, de nem kaptam meg. Nagyon silány volt a katonakoszt, szinte minden nap puliszkát és árpakását ettünk. Karácsonyra egy darab halvát vettem, azt ettem meg néhány szelet száraz kenyérrel. Egy évig a légvédelmi tüzéreknél szolgáltam, aztán munkaszolgálatos lettem. Szerettem énekelni, egyik felettesem javasolta, hogy álljak be a katonai zenekarba. Ennek az lett volna feltétele, hogy még egy évet szolgáljak pluszba, amit nem vállaltam. A második tengerparti karácsonyom már kicsit vidámabban telt, mert bekerültem egy kultúrcsoportba, amit a szászok szerveztek. Ők nem szerettek dolgozni, csak az ünnepségeket szervezték. Persze, akkor karácsony nem volt hivatalos ünnep, a jó kosztot május elsején és augusztus 23-án osztották” – mesélte Mihály bácsi.

Leszereléskor itthon nagy szegénység fogadta Köblös Mihályt. Karácsony előtt néhány nappal érkezett haza, s szomorúan tapasztalta, hogy elfogyott a tűzifa. „A néptanácsnál nem segítettek, így kénytelen voltam kockáztatni. Néhány zsupp kórét dobtam a szekérre, aztán kimentem az erdőre. Megraktam fával a szekeret, s betakartam kóréval, hogy ne lássák. Mit tehettem volna, tüzeljem el a kerítést?” – szegezte nekem a kérdést. Szenteste a legények kisebb csoportokban jártak kántálni. Legismertebb karácsonyi kántálóének a Csendes éj kezdetű volt. A kántálók elsősorban lányos házakhoz, rokonokhoz tértek be, ahol itallal és kaláccsal kínálták őket. Mihály bácsi legénykorában az egykori egyházi iskola épületében tartották a bálokat.

„Karácsony első napján délelőtt a templomba mentünk, este pedig a bálba. Sok bált szerveztem, mindig zsúfolásig tele volt a terem. Farkas Samu és bandája zenéltek, akik kiváló muzsikusok voltak. Ételt, italt vittünk otthonról, gyakran színdarabot adtunk elő” – mondta az idős férfi, akit nagyszerű néptáncosként is megismert a környék. Mihály bácsi még 84 évesen is eljárja a sárpataki verbunkot, ha lehetőség adódik rá. Erről meggyőződtünk a februárban szervezett nótaesten is. Adja Isten, hogy még sokáig legyen közöttünk!