Laczkó Vass Róbert: nem hiába van a pásztornak botja

Nyitott szemmel jár, a Nyitott szemmel előadássorozatot vezeti. Ott ő az, aki kérdez, a Belső iránytű meghívottjaként viszont a válaszadó szerepét osztotta rá Keresztes Zoltán plébános.

Vass ugyan, de nem Albert

Laczkó Róbert néven szerepel a személyazonossági igazolványban, de van számára kiállított Vass Albert elismerő oklevél is. Ez esetben az Albert elírás, a Vass viszont családi hagyaték. A remetei iparos család nevét a negyvenes években egy buzgó hivatalnok „lekoptatva” írta be a regiszterbe, egy s-el.

Visszajelzés a hiábavalóság ellenszere

Tanító volt, ma is tanít, katedra helyett immár a színpadról. A diákjaival együtt iskolát kerülő, didaktikai eszköznek a külvilágot használó egykori pedagógus azt mondja: „A tanítás az alapszakmám, nem tudok mást csinálni, mint foglalkozni ilyen-olyan formában az emberekkel.”
„A legnagyobb haszon, ami tanítói, tanári pályámból született, hogy megtanultam tanulni a másik embertől. Hasznot húzni abból, ami meló, ami a napi szecskavágás volt. Sokat olvastam, hogy a fehér foltokat betöltsem.

Énekkel csiszolódva

Egyik színes foltja Laczkó Vass Róbertnek az írói vénája. A Felix culpa, a boldog vétek című verseskötet az ő nevével fémjelzett. A színész-énekes adottság hozhatja, hogy Róbert verseit, még mielőtt papírra vetné, saját magának „elénekeli”. „Az énekbeszélgetés miatt valahogy hamarébb van bennem meg a ritmusa annak, amit le szeretnék írni, aztán jönnek hozzá a szavak. A ritmikus szövegmondás motiválja az embert, babakortól hordozzuk magunkban. Van, aki aztán továbbfejlődik, én megrekedtem, bennem ez él. Lehet ez ódivatú, de olyan tartalmakat mozgat meg odabent, ami nagyon ősi.

A hit olyan, mint a színház

Bármilyen formát töltsön is meg tartalommal, abban benne van Laczkó Vass Róbert hite.
„Hitem abból tevődik össze, amit megtapasztaltam. Remetei, becsületes székely parasztgyermek vagyok, belenőttem egy szertartásosságba. Édesanyám közvetlenül a templom tövében született, a temetőben nőtt fel. Ha gyerekkorunkban lepasszoltak nagyanyámékhoz, mi is ott tanyáztunk a templom tövében. Elmentünk a kicsi misére, utána reggeliztünk igazi tehéntejet, és becsületes székely szilvalekvárt, amit a kondérban főzött nagyanyám a nyárikonyhában. Megtaláltam ezt a szertartásosságban való gondolkodást.

Bár attól a világtól eltávolodott, egy sokkal szabadabb közösség tagja, mégsem tud elszakadni. „Elgondolkodik az ember: a szertartásosságon túl mi az, ami megfog? Nem tudom megfogalmazni, csak azt tudom, hogy azok a formák, amelyeket én megszerettem, azt a valamit, a kisugárzást számomra közvetítik. Ebből adódik az a hitem, amit nem tudok elmagyarázni, de meg tudok fogalmazni egy szerepben, egy énekben, egy versben. A hit énszerintem nincsen önmagában. Az egy adok-kapok játék, mint a színház. A hit árad valahonnan, és éntőlem árad vissza. Kölcsönhatás ez köztem és a Jóisten között.”

Megverné a Jóisten

Benne van a veszekedésekben, azok tanulságában, a szenvedésben, a kellemetlen igazságokban, melyek ellen lázad az ember, mert rossz szembenézni velük... „Engem megverne a Jóisten, ha azt mondanám, nem vagyok jól. Mindig van a még rosszabbnak is helye, és persze, lehetne az ember jobban is.

Az ember a verésből tanul. Ver, mert terelni akar. Más kérdés, hogy mi megyünk-e, vagy tovább kérjük a verést. Miért van a pásztornak botja? És a püspöknek? – tette fel a kérdést, hozzáfűzve, a pásztorbot vagy a tanító mogyorófavesszője egy etalon.

Veréstől az ölelésig

A jó hangulatú beszélgetésben az is elhangzott, hogy Isten verése finomítható arra is, hogy tükröt tart. A meghívott szerint abban a tükörben látja meg az ember, mekkora istenverése ő: „Fizikai értelemben a szakmám része, én nagyon szeretek tükörbe nézni. Amikor Isten tart tükröt, az nem egy kellemes élmény. Az ember azt is látja, amit nem szeretne. Megjelennek olyan vonások, amelyek árulkodnak arról, hogy belerokkant vagy meghízott egy történettől, éri az embert olyan trauma, hogy beleőszül, megráncosodik az arca.

Hisz abban: felvértezett a természet, hogy ezeket kisimítsuk. „A Jóisten segít felejteni, és ez ahhoz járul hozzá, hogy az ember tudjon megbocsátani. Lehet a lelken javítani az éleslátás képességével is: ha van merszem a problémát meglátni, és a gyökerénél megragadni, felpiszkálni és megosztani. Nem hiába találták ki a gyónást.”

Keresztes Zoltán beszélgetőtársként rákérdezett arra is, miért nevezte meg egy interjúban a legszebb magyar szóként az ölelést. „Mikor érzi az ember legjobban magát? Amikor oda tud bújni valakihez. Gyermek az anyjához, szerető, a szeretőhöz... amikor azt érzed, hogy a legbensőségesebb pillanatban valaki figyel rád, megvéd, melegséget ad. A párhuzamosan futó életekben az ember érzi, hogy ugyanott menni nem sikk, ő egy kicsit más, elcsángál az erdőben, és kiderül, hogy tévúton jár, és ekkor kell a segítség. Nekem a kedvenc imádságom a Most segíts meg Mária! Fogadj vissza, segíts rajtam, ölelj át.

Fogódzók az egyensúlyvesztésben

„Számomra a legjobb kapaszkodó az, ha a szülésnek a nyavalyái után megszületik az eredmény. Lehet, hogy nem fiú, hanem leányka lett, de valami csoda jött létre. Elvégezted. Ez a tied. Ez az, amit te le tudtál tenni a közös asztalra, te ezt hoztad a kalákába.

– mondja az előadóművész, akit egyre többször láthatunk templomi előadásokban is. Ennek okát is kifejtette az iránytűs közönség kérésére: „Eljön az a pillanat, amikor az alkotó érzi: haza kell menni. Vissza kell menni oda, ahonnan a profánt egykor kitessékelték az utcára. Nekem hamar eljött, és jól esik, hogy visszafogadnak.”