Zsögödi Nagy Imre szellemében

Nagy Imré-sebb lett a tábor, mint tavaly

Az említett célt szem előtt tartva, főleg szobrászokat hívtak meg a táborba, másfelől, ahogy Túros Eszter művészettörténész is véli, jobban sikerült párbeszédet kialakítani Nagy Imre szellemében.

„Az idei tábor hangsúlyosan a Nagy Imre-díjról szól, ez egyrészt abból adódik, hogy a résztvevők között túlnyomórészt szobrászok vannak, ugyanakkor a szervezők is ezt kívánták. Mindez rányomja bélyegét a tábor jellegére, hangulatára. A második tábor Nagy Imré-sebbre sikeredett, valóban róla szól, beszélgetnek, gondolkodnak róla a művészek, akiknek nagy része már eleve felkészülve jött ide, Nagy Imre-fotókkal, rajzokkal, vázlatokkal a tarsolyában. Ami a díjat illeti, úgy tűnik, klasszikus a megközelítés – ki-ki a saját modorában, de nem elrugaszkodva próbálja megközelíteni, megformálni Nagy Imre alakját, szellemiségét. Nagyon jó, hogy díjat alapítanak ily módon, de ez a kezdeményezés rengeteg kérdést eredményez, amelyekre talán a szervezők már tudják a válaszokat, de az is lehet, hogy a jövőben fog körvonalazódni. Jó volna, ha sikerülne egy rangos díjat létrehozni, amelyre az eljövendő díjazottak, illetve a kiválasztott plakett készítője majd büszke is lehet” – emelte ki honlapunknak Túros Eszter.

Mi is azt próbáltuk felderíteni csütörtök délután a táborban járva, hogy a szobrászok közül ki-ki hogyan oldotta meg a feladatot.
 
Menteni kell az élővilágot

A szobrászok közül a néhai zsögödi festőhöz kötődő legmélyebb lelki kapcsolatokat Vetró Andrásnál véltük felfedezni, aki gyerekkorában fontos családi ismerősnek számított. „Ha sikerülne megállítani az időt, valószínű, hogy most érett férfikorban sokkal többet kaphatnék Imre bácsitól, mint kaptam tizenévesen. Persze, amikor itt nyaraltam nála akkor kóstoltam bele a falusi életbe. Nagy Imre tanított meg a természet törvényeire, hogy miként kell járni az erdőben, hogyan kell pisztrángászni, de a méhészetbe is beavatott. Sőt, ami legfontosabb, sikerült belekukkantanom az alkotói tevékenységébe is. Ez nagy szó, hisz ő úgy gondolta, hogy az alkotás magánügy. Életem legnagyobb élménye, hogy egy óráig nézhettem, miként fest, és azóta, ha a nyárfás zsögödi tájat látom, mindig eszembe jut. Nem véletlen, hogy mesteremnek vallom, habár én soha életemben nem festettem, de rajzolásnál sokat segített. Ő tanított meg arra, hogy minden nap – lehet az vasárnap vagy ünnepnap – legalább tíz mozgásrajz-változatot, úgynevezett krokit el kell készíteni, hogy az emberi kéz és szív mindig aktív legyen” – részletezte a mesterétől átvett elveket Vetró András.
 
Érdekes, hogy a kézdivásárhelyi alkotó nem egy egyszerű portréban gondolkodott, hanem inkább egy Nagy Imre-i gondolatot próbált tolmácsolni a szobrász eszközeivel. „A leendő díjként szolgáló alkotáshoz bőven lehetne válogatni Nagy Imre hagyatékból, mert nagyon sok önarcképet készített. Ezek olyan önvizsgálatok, amikor az ember tüzetesen nagyító alá veszi önmagát. Én a Noé bárkája felé képét vettem alapul, még akkor is, ha ez nem egy egyszerű portré, és épp ezért talán nem is nyújtható díjként, de akár ilyen célt is szolgálhat. A számomra legfontosabb, alkotói gondolatát próbáltam megragadni, hogy menteni kell az élővilágot, mert ő már akkor látta, ha így megy tovább minden, ez akár a kipusztulásunkhoz is vezethet. Formába öntöttem az ő gondolatát, reménykedem, hogy nem rossz az elképzelésem, mert ez volt a legtöményebb képe, amely éppen ezért nehéz feladat elé állított, hisz a síkbeli, foltszerű, szálkás dolgokat kellett formába önteni. Persze nem csak az említett alkotásból vett portréját alkalmaztam, hanem a többit is próbáltam belegyúrni, beleértve az emlékeimben megjelenő Nagy Imre-arcvonásokat is. Talán egy kicsit megszigorítottam arcát, azt az utat választottam, mint édesapám (Vetró Artúr szobráról van szó, amely a csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola előtt látható – a szerk.), mert Nagy Imre tudta, hogy a világ számára csak egyszer lehet megszületni művészként...”

Egy portré sohasem fejezhető be

Hunyadi László képzőművész Nagy Imre kalapos önarcképét választotta, ő is, mint Vetró András, személyesen ismerte a zsögödi festőt. „Imre bácsi szerette a kalapot, számára elengedhetetlen kellék volt, mivel vidéken élt, sokat járt-kelt, szerette festeni a tájat, a földjeiket dolgozó embereket. Amúgy, nagyon kifejező az arca, szobrásznak nagyon alkalmas egy ilyen markáns fejet megformálni. Sugárzik belőle az energia és az emberség. Persze két-három nap alatt nem lehet egy teljesen hiteles portrét megformálni. Én általában több változatot szoktam készíteni. Kísérletezgetek. A művészi alkotás viszont egy olyan folyamat, hogy az ember mindig csak azt érzi, hogy abbahagyja a munkát, semmi sem befejezhető, minden alkotás még alakítható. Én már nagyon régen készülök arra, hogy elkészítsem Nagy Imre portréját, ez a tábori alkotómunka számomra az első lépés, de csak kezdetnek fogom fel, otthon folytatom...”

A festő szeme mindent elmond

A jelenleg az anyaországban élő Adorjáni Endre, aki másfél évtizedik Csíkszeredában is lakott is az önarcképeket vette alapul. Számára egy télen készült, kucsmás kép fogta meg a lényeget. „Már otthon készítettem előtanulmányokat, hogy a megtisztelő feladatnak eleget tegyek. Abból próbáltam kiindulni, hogy miként látta Nagy Imre saját magát. Azokat a motívumokat is próbáltam beépíteni, amelyeket előtanulmányokként vázolt fel kompozícióihoz. Megalázkodtam a feladat előtt. Nem a túl idős, karakteres arcát használtam fel, hanem a középkorú Nagy Imre-önarcképeket. Remélem, hogy sikerült a saját formavilágomat is belecsempésznem a kiválasztott alkotásomba. Nem a kalapos képet, hanem a kucsmást választottam, főképp a tekintetébe igyekeztem belevinni mindent, mert attól festő.”

Kompozíció Nagy Imre női portréiból

Talán az köti össze a részt vevő szobrászokat, hogy még a tábor kezdete előtt foglalkoztatta őket, miként formálják meg Nagy Imre portréját. Bara Barnabás szintén nemcsak portréban gondolkodott, ő is alkotásában tovább szeretné vinni Nagy Imre egyik alkotói gondolatát.

„Voltam ezen a nyáron két alkotótáborban, ahol nem kellett alkotást hagyni, így már ott próbáltam a jelenlegi tábor művészeti vezetője, Szabó András által régebben közvetített szándékra választ keresni. Két negatívval érkeztem Zsögödfürdőre. Az egyikhez a Nagy Imre-i kompozícióban fellelt női alakok szolgálták a kiindulópontot. Ő mindig nagyon keményen felkészült ezekre a kompozíciókra, rengeteg előtanulmányt készített. Az Almaszedésből vettem ki azt a nőalakot, aki a kötényében tart néhány almát, és amelyet én Madonna-figurának nevezek, gondoltam még a korsós hölgyre, amely A kútnál című kompozíció főalakja, illetve a Répaszedőkből a kosaras hölgy-alakra figyeltem fel. Ezeket összegyúrva próbáltam szimbólumot formálni, a dolgos székely asszonyok figuráit. A domborműként az egyik önarcképét használtam fel, amelyhez feliratot komponáltam.